A kolbász-hadművelet

A magyari ember húsvétkor – mint akármely ünnepen, de köznapon is – zabál. Természete ez már neki, ha Arany Családi köréből veszünk ideillő, képet „Szavuk sem igen volt azalatt, míg ettek”, innen is látszik, hogy korokon, téren és időn átívelő tulajdonságunk ez nekünk, és talán ez is mutatja a kedves vezető bájos, náci kitételét a tiszta-fajúságunkról. Mint akik nem keverednek más, nem übermensch népekkel, akik még zabálni sem tudnak úgy, ahogyan kell. Mindezen túl már a beleink megtömése is „hadművelet”, miként Orbán előadta a kisonokákkal végbevitt akciót a pékségben, a disznóól mellől.

Mikor is ládaszám vitték haza közös erővel a kenyeret, kalácsot, húst és kalbászt, főzték a sunkát az üstben. Mindebből kitetszik, ez nagyon komoly, nagyon magyar és nagyon lehangoló világ, de benne élünk mi is. Ilyképp az ünnep múltán visszaemlékezve az előtte történtekre, a kordonbontástól véres fejű Hadházy képviselőre, akinek a történetét mindjárt előadjuk, nem ereszt minket a gondolat, hogy ezek szerint ki a magyar (húsvétkor, aki zabál), s ki nem. Olybá tűnik, hogy aki nem hordja haza talicskaszám az eledelt, az sem lehet tiszta-fajú, mindenféle libsik, bolsik ezt nem tudják. Esetleg nem telik nekik rá.

De akkor annyit is érnek, ám ez egy másik útja a nem-magyarrá válásnak, mert ezen a ponton jut eszünkbe – s mint kitetszik, egyáltalán nem véletlenül – az a történet pár év távolából, mikor is egy László Petra névre hallgató mélymagyar asszony menekülteket és azok gyerekét rugdosta a haza védelmében. Ezzel megelőzte a korát, elébe ment a kedves vezető stratégiájának, taktikájának, és az ebből kiforralt náci ideológiájának a tiszta fajúságról. Innen nézvést, hogy Orbán ilyen lett, az is csak a népléleknek való megfelelés, ebből fakadóan pedig hatalmi játszma, mint azonban minden is az.

Ám olykor elfajulnak a dolgok. Mert most a tavaszon Tatabányán már ukrán menekülteket rugdostak a mélymagyarok, pedig ők se nem turbánosak (kendősök), és a bőrük is olyképp fehér, mint a miénk. Viszont nem magyarul beszéltek, azaz, idegenek. De látszik mindebből, hogy a magyar néplélek kibimbózott és virágzott, s akit idegennek ítél, abba belerúg, mint a rendőr Hadházyba a kordonbontáskor, amiről szintén tudomást szereztünk, pedig a hatalom nem nagyon akarta. A közösségi oldal azonban tele volt a jól táplált fejű tulokmagyar rendőr képével, aki Hadházyt rugdosta, mint László Petra az arabot.

Mindebből kitetszik, hogy a NER tizenharmadik évében már vannak külső idegenek és belsők is, amennyiben, aki nincs velük, az nincs, s nagyon jól illik ebbe a képbe a legutóbbi kormányinfó, amelyen a bárgyú képű Gulyás Gergely nemes egyszerűséggel a komplett ellenzéket hazaárulózta le, akik így már nem is tekinthetők magyarnak. Beléjük rúgni tehát nemcsak lehet és szabad, hanem hazafias szempontból szükséges is. Így én nyájasom, ha netán túl nagy lenne a szájad, te is kaphatsz a vesédre akármely harcos nyugdíjastól, a NER fejlődése ebbe a szakaszba ért, amikor egyre agresszívabb, és az fokozódni fog.

A fasizmus már csak ilyen, mit lehessen tenni. Mert amiként a kedves vezető már a nagy zabálást is hadműveletként adja elő, az egész kormánya és rajongótáboruk harci lázban ég, az idegennek tituláltak ellen pedig nem átallanak erőszakot alkalmazni, és az az idegen, akit annak kiáltanak ki, akkor a történet a vége felé kezd közelíteni. Ám sajnálatos módon a végkimenetelt ugyan nem látjuk, viszont erősen sejtjük. Mondhatnánk azt is jámboran, várj a sorodra, előbb-utóbb lerúgják a vesédet neked is, de ez nem pálya és nem vigasz, ellenben olyan rögvaló, amitől föláll a szőr az ember hátán.

Így múlt el az ünnep ebben az évben, kolbász-hadművelettel és kilátástalanul. A fiúk locsolkodtak, a lányok visongtak a népviseletben, ahogyan a kormányszóvivő is megjelent a képeken ebbe öltözve, és azt írva a téboly alá, ilyfajta ruhákat ifjak és vének egyként viselnek a NER-ben. Kitetszik, ő sem ebben a világban él, már csak az hiányzott, hogy kijelentse, aki ilyet nem ölt magára, az idegen. Itt még nem tartunk, esetleg jövőre majd, amikor ezekkel együtt jelenthetjük ki, ez az éjszaka sosem ér véget, és nem is tévednénk nagyot. Így megyünk bele a nyárba, amikor a legények majd kaszával látnak neki az aratásnak.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
3 hozzászólás “A kolbász-hadművelet
  1. Yeti szerint:

    A nemmagyarrá/nermagyarrá válás régóta folyik.
    Belmigráncs állapot se kellemes, de legalább nem teszik szögesdrót mögé most még.
    Zabáló és szarógépek nekem nem jelentenek ünnepet.
    Mindegy mibe csomagolják.

  2. polyvitaplex szerint:

    Magyar Ember evés közben nem beszél. Néma hadművelet.

  3. Tom Sawyer szerint:

    Kedves Rezeda !

    Nekem erről Radnóti jutott az eszembe:
    „Járkálj csak halálraítélt..”

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum