Kampec dolores CXIV. – Loccsantó idő

Még alig is múlt el a karácsony, még ott rejtekezett a faluban a tél, ami meg előtte épp most közelített, azaz egymásba folyt az idő, ahogyan ez a szokása neki, és Béla alig is kívánt boldog karácsonyt a fröccsök urának, tehát éppen hogy, amikor úgy ment el a tél, hogy voltaképp ott sem volt, és máris zörögve és csattogva, a Szentháromság térre befordulva érkezett meg a tavasz. Mint valami termetes ekhós szekér az idők mélyiről, rajta a kellékek, a bomlani készülő rügyek, a virágok visszatartott illata, és az a különösen kék égbolt, ami maga alá gyűri a szürkeséget, és holott valami újjászületésről és megfiatalodásról beszélnek vele kapcsolatban, akik csak felszínesen ismerik, de a horizont mögött, ahol mélybe fordul a szín, majdnem lilába a dombok alatt, más sincsen benne, csak a végtelen.

De mégis tavasz volt az, ami eljött a faluba, mert más mi is lehetett volna. Ezt követelte a konvenció és a csillagok járása, amiből kitetszik, hogy miképp a megszokás, úgy a törvények, a csikorgóan utazó égitestek mind okozták azt, ahogyan Béla ült az ivóban, és csuklyás szemeit az ablakon túlra szegezve, és meghallva, ami benne amúgy is tört fel a mélyből, hogy fülelt a csönd, egyet ütött, fölkereshetnéd ifjúságod, így, s ekképp hallotta meg Béla a rigókat, a cimboráit, akikkel olyan jókat szokott diskurálni a fa tetején. És hívták most is erősen, meghányni és vetni a dolgok természetét és alakulását, vagy csak pletykálni vénasszony módján, ilyképp ők voltak azok, akik Béla eszébe juttatták a duplagyűrűsöket, a bánatos szeműeket és a locsolást, ami jár nekik, várják is, csak erősen tagadják.

Fölállt Béla hát székéről az ivó gyomrában, fölegyenesedett, fölmagasodott, és szólt a fröccsök urának, hogy vödröt ide, mert locsolok, indulok a fehérszemélyekhez öntözni őket, mint a tűzoltók a tüzeket, kertész a palántáit, és az Úr a mezőket. Fogta hát csörömpölve a vödröt, tette bele az éltető vizet, hogy a fröccsök ura csodálkozott módfelett, hogy mit akar a barátja, aki lényegénél fogva amúgy soha nem akar semmit, hogy mik ezek az elszánások benne, amiről azt hitte, hogy rég kiveszett, de ezek szerint benne maradt mégis, figyelte, hogy mit csinál, hová indul, de legfőképp hova jut, milyen régen felkeresett szegletébe a világnak, oda, ahol a többi emberek vannak, de ő már évtizede nem járt azon a tájon. És látta ám, Béla készen áll arra, hogy egy legyen megint közülük.

Fogta a vödrét Béla, indult a világba bele, kilépett az ivó elé, a Szentháromság térre, aminek túlfelén a duplagyűrűsök indultak a harangját kongató templomba, a bádogbános karmai közé hamis pátoszokhoz, és Béla gondolta magában, kimenekíti őket, megmenti egészen. S ahogy az ünneplősbe öltözöttek, mintha sírjuk felé meneteltek volna, úgy haladtak a csalfa misére mosoly nélküli arcokkal, örömtelen szívvel, mélyen barázdált arcokkal, ami árkokban megült az évtizedes por, az idő, Béla maga sem tudta, honnan tért vissza belé, a karjaiba, lábába és fejébe az valaha volt ifjúság, olyan acélosan, mint egy gyorsvonat, vitte a vödrét vízzel tele, és alig is kért engedélyt, hogy szinte semennyire, és már borította is a vizet a duplagyűrűsök menetére, mint a legények másutt a múltban vagy tán a jelenben is.

És látta ám Béla, hogy miként röpül a víz és készül csattanni a duplagyűrűsök menetén, az arcokon mindeközben föltűnik egy halvány mosoly, az ifjúság emléke, a sivalkodásoké és futásoké, de ezt már a test nem engedi, így a lélek lesz az, amit célba vesz, de Béla látta ám, hogy amiként a víz célba ér, a ráncok mélyiről azonmód mosódik ki az idő pora, így a duplagyűrűsök szempillantás alatt, és csak villanásnyira ugyan, de ifjulnak meg, és már nevetnek is, fiatalon gurgulázva, ahogyan az ondolált hajukból csöpög a víz, és nem látszik a lilás-őszes színe sem, hanem csak a nap incselkedik rajtuk, és egy pillanatra minden kivirul, de csak alig, épp. De Béla érzi, hogy megérte, mert olyan örömöt látott röpke időre, aminek már rég nyoma sem volt a faluban, ám most idekacsintott megint.

Nézte az egész falu, az olajos hajúak, a protkósok és a műanyag dömperes aprónépek is, ahogyan Béla vize nyomán történik a csoda, hogy a duplagyűrűsök mások, mint mutatják magukat, mert bennük is virít még a kikelet, amit a világ becsomagolt és eltakart. És azon is csodálkozhattak, amit már rég feledtek, hogy azoknak is jár az öröm, akiktől a megszokás ezt elvitatta, hogy nem kellene feltétlenül úgy lennie, mint ahogyan van. Így csapott össze a tavaszban a megszokás és Béla időt visszagörgető ténykedése, és látták ám, hogy egy kicsit, igazán csak egy pillanatra kivirul a megsavanyított világ, hogy a gondok máshol vannak, már majdnem visszaköltözött az élet a faluba, amikor megszólalt a templom harangja, és a duplagyűrűsök olyanok lettek újra, mint voltak, és arcuk redőibe visszaült a por.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
1 hozzászólás “Kampec dolores CXIV. – Loccsantó idő
  1. hj szerint:

    Szeretem ezt a sorozatot. A napi politikával összefüggő életünkből – amit nem lenne szabad „az” életünknek tekinteni, miközben sajnos mégis az – jólesik átlibbenni az igazi életbe.
    Köszönöm.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum