Stílustanulmány

David Pressmann amerikai nagykövet, illetve az általa vezetett követség találós kérdéseket tett fel a Twitteren. Ezekben az a feladat, hogy ki kell találni, kiktől származnak a nyugatot és az Egyesült Államokat gyalázó kijelentések. „A” és „B” válaszlehetőség adódik, az „A” mindig Putyin, a „B” megoldás pedig Kövér, Semjén, Bencsik, valamint Mráz Ágoston Sámuel, a közpénzekben feredőző Nézőpont Intézet igazgatója. Elmondják nekünk a megfejtést is, hogy ne kelljen annyit gondolkodni – nem kéne -, mert tudjuk, illetve csöndesen utalnak rá, hogy ezt azért nem kellene, ha már állítólag szövetségesek vagyunk. (Ebben nem lennénk annyira biztosak, a szerk. megjegyzése, aki én magam vagyok.)

Ez még nem diplomáciai üzenet, hanem annak az előszobája. Ez a Pressmann (meg a csapata) nagyvonalú és gunyoros fricskája egyelőre, amit úgy fordíthatnánk le azoknak, akiknek szól, hogy nézz már magadra hülyegyerek, és kapj a fejedhez. Mindemellett ez azonban egyelőre irónia, mélázós humor a magyar ordibálásra reakcióul azzal a toldással, hogy Pressmann nagykövet lehet bármilyen tapasztalt és dörzsölt a szakterületén, dolgozhatott eddig bármilyen cifra helyén a világnak, de még mindig nem tudja igazán, hová is került. Ilyenekkel itt nem megy semmire, ezek böfögve fogják pofán röhögni, és elküldik a kurva anyjába egymás közt és hangosan is, aztán meg letagadják.

Mindemellett ez azért elég súlyos – ha burkolt – utalás is arra a nagykövetség részéről, hogy tudjuk ki vagy, és tudjuk, mit csinálsz. A kommunikációban, amely így bontakozott ki a két fél között, erőteljes stílusbéli különbségek vannak, s ha igaz az a mondás, hogy a stílus maga az ember, akkor nincs jó hírünk sem magunk, sem pedig az amerikai nagykövetség számára. Ezekkel sakkozni nem lehet, ezek fölrúgják a bábukat, odaszarnak a tábla közepére, és kijelentik, hogy győztek. Mert mindezen túl, ha kormányunk és csatolmányai kommunikációjára gondolunk, akkor leginkább az ordítás, a tagolatlan üvöltés és az aljas hazugság jutnak eszünkbe, mint az ezt szervező készségek és képességek. Mint néplélek és utcazaj.

Nagy valószínűséggel nincs még egy helye a világnak, ahol olyan mélyre süllyedt volna a morál, az ebből fakadó kommunikáció, mint minálunk, Pressmann nagykövet nagy valószínűséggel pályája során találkozott már rengeteg taplóval, de sunyi aljasokkal nem biztos, ráadásul akik erre még ordítva büszkék is. Mert ugyan megtörtént a kérdésfeltevés ezen a Twitteren, a szordínós kioktatás, ha úgy tetszik, de reakció még nem született rá. Pedig biztosak lehetünk abban, fog, csak momentán még azt nem tudjuk, milyen. Lehet, hogy Bayer nagyágyút vetik be, aki majd fröcsögve küld el a picsába mindenkit, esetleg Szijjártó külügyes berendeli ezt a rosszalkodó és tiszteletlen Pressmannt.

Az a szomorú az egészben, hogy teljesen mindegy. Be vagyunk már árazva úgymond, és nem ezzel a Twitter bejegyzéssel történt meg ez, voltaképp a beárazás következménye, hogy nem jönnek az uniós pénzek. Ez csak egy fricska, mosolygós utalás arra, hogy próbáljanak meg már viselkedni egy kicsit, de ez soha nem volt az erősségük a gyerekszoba vészes hiánya, kognitív készségek és a morális nihil miatt. Ez csak egy édes kis közjáték Magyarország zuhanása közben, viszont mindent el is mond róla úgy, hogy voltaképp nem is mond el semmit. Ez a végső beárazás, egy utolsó mosoly, enyhe noszogatás, hogy kapjanak már a fejükhöz, s mivel mi nem vagyunk reménykedő diplomaták, elmondjuk: nem fognak.

Ha ugyan addig nem is jutunk el, mint a Fidesz nagy példaképe és eszmei elődje, a fehérlovas nemzetrontó, hogy hadat üzenjünk a jenkiknek, voltaképp ettől nem is állunk annyira messze. Mert amikor Orbán Trumphoz látogat abban a reményben, hogy megbukik a hivatalban lévő amerikai elnök, akkor mindent elmond a magyar kormány viszonylatairól, amiből fakadóan már nem is annyira furcsák azok a kijelentések, amelyeket Pressmann most a maga módján kifigurázott, így nem csoda, ha nem tudunk röhögni rajta. Azért nem leginkább, mert újabb bizonyság született arról, ahogyan lassan és biztosan írjuk ki magunkat a kultúrnépek közül. Más csak a piszkos gatyás bamba társak hiányoznak. Meg a káromkodás. Meg a fütyörészés.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum