A Covid a mi Reichstagunk

Történtek tegnap lényegbe vágó dolgok, miszerint a bátor százharminchármak megszavazták a rendeleti kormányzás meghosszabbítását január 1-ig. Onnan már csak egy ugrás az április, és akkor minden lehet. Ilyképp, amikor emiatt háborog és szörnyülködik az ember, az nem azért van, mert ez a cirkusz a mostani mindennapjainkat tenné tönkre – azoknak már mindegy –, hanem a gyerekekét vagy a kisonokákét, bár lehet, hogy már nekik is lőttek, az ő jövőjüknek. Ha nem lenne teljesen világos, feltételezem, hogy a járvány, és a hozzá kapcsolt riogatás, a tőle kapott, illetve eredeztetett felhatalmazás, az ezzel való visszaélés bele fog szólni a választásba, amelytől a galeri elűzését reméljük.

Minden lehet, és Orbán mindenre képes is, efelől kétségünk nincsen. Nem árt figyelmeznünk ebben a kontextusban arra, hogy az ilyen helyzetben kiadott rendeletek – kétharmados törvényben meghatározottak szerint – felfüggeszthetik egyes törvények alkalmazását, a törvényi rendelkezésektől eltérhetnek, és a kormány egyéb rendkívüli intézkedéseket is hozhat. A Covid a mi, illetve Orbán Reichstagja, amire mutogatva, illetve amivel indokolva minden galádság megtehető. Úgy is mondhatnánk, Orbánnak úgy kell a negyedik hullám, mint egy falat kenyér, és látszik is. Nem nagyon igyekszik ellene tenni semmit, sőt, noszogatja, ha az egy helyre terelt, korlátok nélkül dzsemborizó eucharisztikusokra gondolunk.

Viszont, ha most gyakorlati haszna a veszélyhelyzet meghosszabbításának csak a még zavartalanabb lopás, nos, az sem kevés, de most már igazán nem oszt és nem szoroz. Így az sem, hogy ezzel párhuzamosan újabb, nagyon súlyos milliárdok sorsa felől döntöttek, arról szavaztak a bátrak, hogy a haveroknak átpasszolt egyetemek alapítványai nem kevesebb mint ezerhatszázharminc milliárd forintot kapnak 2026-ig. Nos, egyrészt ennyi pénz nem létezik, mert az összes Mészáros bukszájában van már, másrészt pediglen fél évvel a választások előtt nem komilfó ilyen sok lóvéról ilyen hosszú időre dönteni. Mindez is azt jelzi és mutatja nekünk, egyáltalán meg sem fordul a fejükben, hogy a választásokon veszíteni is lehet.

Ez pedig riasztó ránk nézvést nagyon. Megengedem, hogy mindenki a vérmérséklete és hite szerint riadjon, ám, hogy az emóciókat irányítsuk kicsit, megmutatom, milyen nívójú alak ül rá a lelkünkre és szíja a vérünket már évtizede. És szeretné is szívni még ugyanaddig, hacsak agyvérzést vagy infarktust nem kap az elzsírosodott szíve miatt. Tegnap volt a szabad pálinkafőzés engedélyezésének tizenegyedik évfordulója, ezért Orbán szabad ország szabad pálinka felkiáltással elment egy paraszti házhoz nem röfinézőbe, hanem pálinkát inni, és mindezt a tőle telhető legteljesebb természetességgel, hogy úgy ne mondjuk, spontánul. Inni érkezett kamerák kereszttüzében, ami szíve joga. A kampány is, de, hogy ezzel, az már egy szint.

Egy nívó, amit Orbán saját magának álmodott meg, mint a nép egyszerű, vagyontalan gyermeke. Ő alapvető élelmiszert szopogat faluhelyen, kolbászt tölt és koviubit pancsol, miközben szétlopja az országot, és a számonkérés elől a hatvanpusztai bunkerbe óhajt menekülni. Ilyen háttérrel különösen érdekes a veszélyhelyzet meghosszabbítása, Orbán egy újabb kísérlete arra, hogy felépített fasiszta feudalizmusa a nyakunkon maradjon. Egyébiránt az ember ilyenkor, amikor az elevenjébe – és a megalázottak és megszomorítottak elevenjébe – ható és hatoló rendelet, törvény – már édesmindegy – születik, akkor úgy halkan reménykedek, hogy csak nekilát már valaki ordítani, és aztán ilyen reménykedő állapotban is maradok.

Világvége még nincs, de lehet, amit az is mutat, hogy e héten kies hazánkba érkezik az Európai Parlament állampolgári jogi bizottságának tényfeltáró küldöttsége, akik szerettek volna eszmét cserélni Orbánnal, de nem hajlandó találkozni velük, inkább parasztbácsikkal iddogál. Őt megvezetheti, ő nem is kérdez semmit, hanem pelenkát cserél magán a behugyozás után, amit a megváltó és próféta szerény hajlékában való megjelenése okozott. Ezek az európaiak meg kérdeznének, firtatódnának, és nekik csak nem lehetne azt felelni, hogy boldog karácsonyt. Más viszont Orbán tarsolyában nincsen. Már ez is alig. A manus kezd teljesen lecsupaszodni, a demokráciaminimumok látszatára sem ad. Covid van? Van, akkor szüret. Ez a lelke.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
2 hozzászólás “A Covid a mi Reichstagunk
  1. Yeti szerint:

    Agyvérzés és faroktusi – egy a fejbe,egy a szívbe – olyan ismerősnek tűnik.

  2. miki1950 szerint:

    Ez jó, orbán fasiszta feudalizmusa. Nagyon találó.
    Kérdés. Azt tudjuk, hogy mindenre képes a hatalomban maradásért. Tudjuk, hogy minden ganéságot elkövet e célja érdekében.
    Kérdés, ha minden hatalom és valós infó birtokában van, miért készül a hatalom elvesztésére, hogy majd betojik a félelemtől, a hatalom elvesztésének rémálmától.
    A preferenciák szinte ugyanazok, mint ’18- ban voltak.
    Kétharmaddal nyert.
    Igaz elcsalta a választásokat, na de ennyire?
    Mi a különbség ’18 és ’22 között?
    Értem én, az összefogás.
    Nade választók (birkák) milliói orbán feudalizmusát, fasizmusát fetisizálják!
    A szabadságot akarók tábora latens, mint volt ’18- ban is, mint utólag csalódottan rájöttünk!
    Bizakodásra okot kizárólag orbán felfokozott félelmében látok.
    Reménykedem, hogy orbán felmérései a szavazói bázisokról tűpontosak.
    Ha mégsem így van, bukta megint a köbön.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!

Archívum