Orbán, a beszari utcai harcos

Orbán Viktor nagy király nem fogadja az Európai Parlament állampolgári jogi bizottságának tényfeltáró küldöttségét. A hét jóember a jogállami normák kies hazánkbéli állapotáról óhajt tájékozódni, ez ügyben pedig kihallgatást, audienciát mintegy kértek Orbán Viktor nagy királytól, aki elegánsan fölemelte duci középső ujját, és bemutatta a heteknek. Mindeközben pedig azt mondta nékik, nem járulhatnak a trónusa elé, sőt, még birodalmának panorámáját sem mutatja meg nekik a legendás erkélyről. Indoklásul annyit hozott fel, hogy csak, illetve még annyit sem, csak profánul kijelentette, nem.

A maga módján bölcs és előrelátó volt a ganyéságban, hiszen volt olyan, hogy az Európai Parlamentben kellett volna megjelennie, amire azt üzente, ő múlhatatlan, halaszthatatlan országos ügyeket intéz buzgón szuszogva, aztán kiderült, hogy valamelyik náci cimborájával vacsorált. Münchenbe sem ment el a nyáron meccsnézőbe, ami az ő horizontjával, mániájával és nívójával maga az áldozatok netovábbja, ha pedig úgy tetszik, beszariságának ékes bizonyítéka. Annak a megvetendő tulajdonságnak, amellyel nem mer szembenézni a valósággal, ha az akármennyire is zavarhatja a békés emésztésben.

Nem most kezdődött ez nála. Mert soha nem feledem, hogy amikor a holocénban, amikor ég halandó és esendő léleknek a közelébe lehetett férkőzni, és voltam olyan hülye, hogy interjút készítsek vele, föltettem neki a kérdést, mit szól az ÉS riportsorozatához, amelyben a tokaji szőlők nem is taggyűlését, a ne mi nyerjük a legtöbbet alávaló kijelentését és annak folyományait boncolgatták. Azt felelte nékem, hogy ő ilyen sajtótermékeket egészségügyi okokból nem olvas. Azóta eljutott a valóság teljes tagadásáig, azóta neki kellemetlen ember a közelébe nem mehet. Interjút nem ad, boldogkarácsonyozik vagy függöny mögé bújik.

Nem a sajnálat mondatja velem, de elég szar lehet így élni, és abban az országban is az, amelyet egy ilyen ember irányít most már teljhatalommal. Ezen a ponton Orbán jelleméről kellene beszélnünk, de azt kell látnunk, hogy ilyenje nincsen neki, ilyen éthoszt még nyomokban sem tartalmaz a manus. Ezt, mi pórnépek jellemtelenségnek szoktuk nevezni, Orbán nagy király azonban ezen is túlmegy, ha lehet olyat tételezni, hogy a jellem negatívba fordul, ennek a jelenségnek azonban még nincsen neve a szakirodalomban. De majd lesz neki, ha pszichiáterek és történészek együtt állapítják meg az orbánizmus ismérveit.

Az utcai harcos, aki ökölbe szorított kézzel fotózkodik, a médián keresztül üzenget, monológokat ad elő a Kossuthon, kormányhatározatokban állapítja meg saját nagyszerűségét és klakőröket alkalmaz a fasisztoid haverjai közül, milliárdokat költ rendszerének dicsőítésére, de egy kérdést föltenni neki nem lehet, ami a legkisebb karcolást is ejthetné a nagyszerűség monolit szobrán. Ez az ember fél. És nem ontolóigai módon, mint a vallásba és istenbe menekülő halandó, hanem attól fél, hogy egyszer szembe kell nézni a nyüves életével, és Ivan Iljics mintájára meg kell állapítania róla, hogy iszonyú volt.

Ha kérdezni engedne, önmagával kellene szembenéznie, azzal, kellene elszámolnia, hogy mit művelt az országgal kénye-kedvére, de nemhogy az őszinteségre, de a lehető legapróbb kellemetlenség elviselésére sem képes. Gyávaságát nagy pofával leplezi, a harcos egyetlen kérdéstől is retteg, az egész pártját és kormányát, a sajtóbirodalmát arra tartja, hogy elfedje a valóságot nem csak a bávatagok, hanem most már önmaga elől is. Amikor Varga Juditot szerelmetes pillantásokkal fölvette a csapatba, akkor ki is jelentette, az a feladata, hogy őt védje az Unióban és az Unióval szemben. Csak akkor nem kellene igazságügyi miniszternek nevezni.

Senkit nem kellene annak nevezni, mint ami a munkakönyvében van. Szijjártó sem külügyes, hanem egy ordibáló Orbán védmű, Kovács levelező ennek a sunyi, Novák pelenkaügyes pedig a pátoszos fajtája. Végig lehetne menni mind az összes talpason, akik arra vannak, hogy Orbán seggét védjék, az aljasságait magyarázzák mint valami papagájok, és a Fidesznél ezt nevezik kormányzásnak. Mégis, most Orbánról és a mostani küldöttségről van szó, akik elől épp aktuálisan menekül, viszont jól látható a maga helyett harcba küldött Varga J. mit fog delirálni az egészről.

Soros, kettős mérce, és ad abszurdum, az EP tényfeltáró bizottsága súlyosan egyoldalú kritikát készül megfogalmazni, nem tudnak magyarul, az ellenzék prominens szereplőivel találkozgatnak, a magyar miniszterelnököt meg sem keresték, illetve mondják meg, mi az a jogállam, ami viszont a NER maga. Sőt, nekünk ne mondja meg senki, hogyan éljünk, Brüsszel azért támad, mert nem kérünk a migráncsokból, illetve, mert az LMBTQ-sokat nem engedjük be az óvodákba. Csak ne tudnám előre, mint ahogyan azt is, hogy bár Orbán nagy király fogadni nem merte, de pénteken a Kossuthon elhajtja a brüsszelieket a nuniba, a felszopó ember pedig örül. – Köpni kell.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
1 hozzászólás “Orbán, a beszari utcai harcos
  1. Hugi szerint:

    Hasonló a hangulatom, mint amilyen az írás. 🙁 Tényleg. Az ember kínjában már csak nevetni tud ezen az egész magyarországi helyzeten 🙁

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!

Archívum