És velem mi lesz?

Drága, egyetlen doktorminiszter bácsi, magát kérdezem, mint országunk jóltevőjét, hogy és velem mi lesz? Tudja, mint a teleképben a vörös bikás reklámban, amelyben a Télapó az italtól beállva elszáll, huss, a habos levegőégben a zsákjával, és a bamba rénszarvas kiállt utána, hogy velük meg mi lesz. Hasonképp én is. Bár, ha Télapóra gondoltam és nem Mikulásra, máris látjuk a bajok gyökerét, de nem hiszem, hogy e világnézeti különbözőség miatt nem teccett rám gondolni a nagy osztásban. Hanem tán épp amiatt, mert soha és egyáltalán nem teccik merengeni senki sorsa fölött, csakis és kizárólag a saját kis nyüves hatalma jár a fejiben magának drága, egyetlen doktorminiszter bácsi, mi egyetlen örömünk.

Legalább egy acskó krumpli erejéig gondolt volna felém és sorsosaim felé, de a nagy francokat. Elmondom magának a sztorit azzal az ontológiai felütéssel, hogy ugyan játszásiból most rívok magának az acskó krumpliért, hogy dramaturgiai helyzetet hozzak elő, melyben aztán leleplezem magát, mint valami rossz szobrot. És e folyamat kezdő eleme maga a jól irányzott kérdés, akárha bamba rénszarvas, hogy és velem mi lesz? Én magam ugyanis jódógos, jómunkásember vagyok, de még nem eszem a nyugdíjasok kenyerét, bár hatvan fölött jár éveim súlya, és mégis. Nyugdíjasként tehát nem teccik rám gondolni a nagy osztásban, bár bízvást nevezhetnénk a Nagy Osztásnak is, amivel szavazatot igyekezik vásárlani a bávatag alattvalóktól.

Enmagam, hogy kitárulkozzak itt magának drága, egyetlen doktorminiszter bácsi, a hatvanas éveimet taposom immár, s mint gondolhatja, nem jószántamból, hanem, mert az idő röpül csak úgy a maga örömére a gyalázatos. És szingli vagyok így a hatvanadik után, mert úgy alakult, hogy különmentünk a gyerekeim anyjával, mert nem főzött jól. Nem igaz, tudott főzni, csak gondoltam így kerülök a maga szívihez közel, mert ki teccett jelenteni nem is oly rég, hogy a nő az a konyhában köt ki végül, vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni. Mindegy is, a fontosság a külön levés és a szingliség egyfelől, másrészről pedig, hogy momentán nincsen gyerekem se. Vannak, de kiröpültek, és az magának mit sem számít, mint kitetszik.

Pedig onoka is van, négy darab, akik majd aztán (három közülük) magának szülnek, ahogyan Kövér doktor delirálta hajdan. A negyedik kis férfigyerek meg kis katonája lesz magának, úgyhogy én megtettem a saját dolgom, elvégeztem a föladatot, a gyerekek már saját lábon, és még csak nem is Spanyolba. De, hogy egyik szavam a másikba öltsem, olyan vén öreg sem vagyok, hogy a fülem lekonyulna, már nem szoptatok-pelenkázok, egyedül is vagyok, és hangsúlyozom, jódógos, jómunkásember, és a Nagy Osztásban kimaradtam a szórásból. A gyerekesek kapják a lóvét, a protkósok szintúgy. Más azonban mintha nem is létezne a maga számára ebben a nyüves hazában, holott sokan vagyunk egyik halmazba sem tartozók, sőt, rengetegen nagyon.

Ilyképp sorsosaim nevében kérdem immár többes számban, hogy velünk meg mi lesz, pedig maga nem is szállongó Télapó vagy Mikulás a habos levegőégben. Le vagyunk mi szarva? A mi szavazatunk már nem is kell? Próbálná azért megvásárolhatni a mi lelkünket is gesztusokkal, hogy mondjuk a fröccs vagy a koton áfáját leviszi, vagy nem tudom, mi szolgálhatná a mi javunkat, akik, s ezt nem győzöm hangsúlyozni, már nem szoptatunk, és még nem is ülünk a napon plédbe csavarva. De mi, rengeteg sokan nem vagyunk ezek szerint a dicsőséges nemzettest része, ránk nem gondol senki, csak ki vagyunk csapva az Isten szent ege alá legelészni saját erőből, illetve sokan hidak alatt vagy köztereken heverészve. Pedig ugyanúgy megtettük a magunkét a diadalokért.

Tudja, drága, egyetlen doktorminiszter bácsi, tűnődésemben ezért jutottam arra, hogy maga a vénöregeket sem, az ivarképeseket sem kedveli igazán, s hogy most e két, egymástól amúgy távol lévő halmaznak oszt, azt sem szívbéli jóságból teszi, hanem igyekszik lefizetni őket, mert eddig terjed a horizontja és aljas szándékai. Úgyhogy újólag fölhívom a figyelmét, tessen minket, sehol sem – a maga világában – számon tartott entitásokat is emberszámba venni, ránk is gondolni a Nagy Osztásban, mert így hamis a baba. Mondom, gesztusok legalább, acskó krumpli, kotonáfa, ilyenek, azzal a toldással, ha azt hiszi, megvehet, nagyot téved, de legalább megpróbálhatná. Mint McMurphy a Kakukkban a bazi bigyót fölemelni. Át van látva magán doktorminiszter bácsi, olyan áttetsző, mint egy selejtes pergament.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
5 hozzászólás “És velem mi lesz?
  1. jaegtoer szerint:

    Nehéz ügy ez. Már rögtön a megszólításnál beüt a ménkű. Úrnak nem úr, az egyértelmű. No, de bácsi? Ez meg szemen pökése mindazoknak a férfiaknak, akiket valaha bácsinak szólítottam, mire magam is bácsi lettem. Persze értem én, hogy ilyen mondandót mégsem lehet úgy kezdeni, hogy: Hé! Ugyanakkor még a pernahajderben is van valami kedveskedő mellékzönge, még nem gazember, de már nem is himpellér. Már erről is kitetszik, mily nehéz ügymenet az írás. Különösen, ha a miniszterelnökről van szó. Ráadásul a magyarokéról, a magyarokért, a magyaroknak, full extrákkal. Miközben frászkarikát. És az is mindeközben van, de legalábbis mindazonáltal, hogy a Ratkó korszak lecsengése kori kellemetlenekkel van talán a leginkább kiizélve, ha szabad ilyet kiejteni, pláne leírni. A Mi még nem, és a Mi már nem effektekkel a vállunkon. Különösen veszélyes elemek vagyunk: Ismerjük az átkost, és ismerjük az átkozottat. Mi látjuk, hogy az orbáni út mily szerencsésen ötvözte a szocializmus és a kapitalizmus összes hátrányát a tömegeknek, és nem utolsó sorban a szocializmus és a kapitalizmus összes előnyét a nerfiknek és nernőciknek. És mindezt egy tahó, aki se nem úr, se nem bácsi, hanem egy tróger. (Persze a trógert meg a rakodók és teherhordók kérnék ki maguknak, bár sántítana a felhorgadás, mert ami közpénzt ez a ’tiszta’ emberek embere hazahordott, az azért erős teher. Utólag és nekünk. Acskó krumpli, miegymás legalább gesztus szintjén? Ugyan-ugyan, hova is tudott a királylány és a hercegfi költözni, mint a hová is? Guba a gubához, suba a subához. Meg hogy már nem szülünk és csinálunk, nem szoptatunk. Nem elég a szopás?

  2. Yeti szerint:

    Olyan átlátszó, mint a lyukas koton.
    Annyit is ér.

  3. Jane Doe szerint:

    Valóban van ez a Ratkó-generáció, már akiknek maradt gerincük (akár operáció, akár megalkuvás okán), amelyik mindig – különböző okok miatt kipécézve-, ridegtartáson volt. Erre figyelmet felhívni, panaszkodni immár… falra hányt borsó.
    Kiterítenek úgyis!

  4. miki1950 szerint:

    Egyszerű a képlet.
    Van aki tudja mit miért, és van aki nem tudja, vagy nem akarja tudni.
    A preferenciákon nem változtat.
    Egy zsák krumpli annál inkább.
    A helyzet változatlan.
    De mindenki szegényebb és megalázottabb lesz általa.

  5. remete szerint:

    Ahogy a sok beszédnek sok az alja – úgy a sok (Ratkós) embernek is sok az alja. Bátran támaszkodhat rájuk minden rendszer. A Gyurgyák interjú is megerősített abban, hogy szofisztikált bosszú áldozata ez az ország. A gyerekek-unokák fogják megszívni igazán, mert ugyanazon a lépcsőn kezdhetik, mint mi.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!

Archívum