Orbán szaga

Egyik kedvenc lapjának, amelyikkel az erkélyen szokott fotózkodni, a Nemzeti Sportnak adott ömlengést a kedves vezető, hogy péntek lévén ne maradjunk a bölcsességei nélkül, ha már a kossuthos felszopás máma elmaradt. A sportban legalább annyira otthon van a doktorminiszter, mint a préshurka rejtelmeiben, és ez a szöveg, amit a lap elénk tárt, megmutatta Orbán világának egy másik oldalát, ami azonban ugyanolyan, mint az összes többi. Menthetetlen a mókus, ahogyan belemerevedett a kipcsak értékekbe, amelyek azonban köszönő viszonyban sincsenek a mai korral. Orbánnak avas szaga van, mint a spájzban felejtett szalonnának, és az íze is olyan lehet, ezért nem eszik meg a medvék.

Olimpiázott a kedves vezető a talmi sikerektől eltelve, és elsőként a macsó énje jött elő, hogy úgy ne mondjuk, a vak komondor oldala, amikor afölött örvendezett, hogy végre férfiak is nyertek aranyat. Mert, mint bánatosan kifejtette, Rióban egy kivétellel csak női első helyezettünk volt, ami nem az igazi, hogy miért, azt kérdezzék meg őméltóságától. Már ebben is minden benne, van, hogy ez az alak a falusi párttitkárságnál magasabb hivatalra alkalmatlan – erre is kis jóindulattal –, amit ezután delirál, az azonban mindenen túltesz. Nem is tudom a feelinget mihez hasonlítani, az ötvenes évek texasi kertvárosától a kakastollas magyar faluig minden benne van, de leginkább Kövér bajusza.

Azt mondja ez a rosszember, hogy: „Annyi kihívás éri a modern korban a férfiak világát, a férfias erények nincsenek megbecsülve, a fizikum, a családért való felelősség, a gondoskodáshoz szükséges lelki és fizikai erő tisztelete szinte eltűnt a világból. A férfiembert meg ez hajtja..” – Én nem tudom, korunkban a fizikai erőre mi szükség a családról való gondoskodáshoz, lévén, nem kell mamutra vadászni, hogy etessük a szeretteinket, ezen túl, ha magamba nézek, engemet sok minden hajt, de az ilyesmik nem nagyon, akkor tehát buzi vagyok. Hogy Orbán beteg személyiség, azt tudtuk eddig is, de azért pofán veri az embert, amikor napra nap tudja fokozni, és az örömöknek soha nincsen vége.

Mert tobzódik még a kipcsak virtusban, amikor arról elmélkedik leverten, hogy: „Biztos vagyok abban, hogy a hadsereg újjáépítése, a mindennapos iskolai testnevelés bevezetése és az, hogy a férfi sportolóink újra felkapaszkodtak a dobogó tetejére, és hogy ismét vannak futballista példaképeink, ez így együtt jót fog tenni Magyarországnak. Mindez óriási segítség a gyerekek nevelésében.” Ne tessenek haragudni, de erre közzé kell tennem a spontán módon belőlem kibuggyanó reakciót, miszerint édesfaszom. Ez talán ellentételezi a buzi oldalamat, de ebben egészen biztos soha nem lehetek. Van azonban tovább is, ami örömöket én megpróbálok most minden kommentár nélkül rakni ide, hogy baj ne legyen.

Elsőként azon siránkozik a mi példaképünk, hogy lövészetben nem vagyunk eredményesek, majd pedig „Az is rejtély számomra, hogy miért nem vagyunk ott a jók között íjászatban azzal a legendáriummal, ami a magyarok és az íj kapcsolatát jellemzi.” – Innen érthető, miért buzgunk annyira a nomád világjátékokon, tényleg már csak egy fokozat kellene, és eljutnánk a nyereg alatt puhított hús és a kumisz világába, s ezen a ponton azt kérdi az ember a jóistentől mi a vétke, hogy ennyire veri. Mert püföl keményen, amikor itt is megérkezünk a mostani slágerig: „Olyan világban élünk, amikor a hagyomány, a bevált dolgok tisztelete gyengül… Itt van az egész LMBTQ-őrület, a biológiai nemek kérdése, az uniszex világ, és így tovább.”

Ezen a ponton mutatkozott azonban meg valami. Orbán fél. Nem az általános módon, kevlár és TEK mögé bújva, hanem ontológiailag. Az avas szagú parasztudvart ismeri, a nadrágszíjas apát ismeri, a sparheltnél álló mamát ismeri, meg a futballt a libalegelőn. Ott van otthon, az az ő világa. Innen ered az „észjárása” is, mint kedvenc fogalma, ahogyan most is kifejtette, hogy a helyezettek az olimpián ugyan elmennek, „De a bajnok külön kategória. A magyar észjárás ezt jól érzékeli.” És már itthon is vagyunk, az örökös győzelmi kényszereknél. Nem folytatnám, ennyi elég anamnézisnek, de zárójelentésnek is. A bajok nagyok, és gyógyíthatatlanok, ahogyan az egyébként működését látva harminc éve látszik.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
3 hozzászólás “Orbán szaga
  1. Jane Doe szerint:

    “…a férfias erények nincsenek megbecsülve…” – javaslom, nézzen körül otthon, a saját háza táján a minúr, hátha még felfedez valami morzsáját a megbecsülésnek. Vagy már ott sem…

  2. Kati szerint:

    Sok beszédnek, sok az alja. Bele enged tekinteni a lelkivilágába, a gondolkodás módjába, és ez nem válik az előnyére.

  3. miki1950 szerint:

    Nem más ez, mint tömény goebbelsi megnyilatkozás, még ha nem szándékoltan mondja is fel a fasiszta ideát.
    Annyira a neuronjaiba ívódott idők során, hogy már nem veszi észre, mi a különbség a vidd ki a bilit és az idd ki a bilit között.
    Menthetetlenné vált a sajnálatra méltó, mert neki nem lesz gyógyulása a föld felett.
    (ám lehet, nekünk sem!)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!

Archívum