Áder a turkálóban

Szeretjük, hogy Áder elnök úr (elvtárs) mindig és egyfolytában a kor üterén tartja az ujjait – bennük a toll –, és megóvja mind a természetet és az anyaföldet is. Amúgy nem tudjuk, mivégre van ezen a világon elnök úr, létezését azon kívül, hogy fogyasztja a zoxigént, semmi nem igazolja és indokolja. Hogy mindent is aláír, az ontológiailag semmit nem jelent, más szemszögből a mindent. Láttam úrfikoromban olyat, hogy akinek sokat kellett aláírni, hogy kímélje a fenséges kezét, az aláírását elkészítették bélyegző formájában, s amikor a kézjegyével kellett ellátni valamit, csak stemplizett egyet, így minden rendben is volt és hivatalossá vált.

Gyártathatna ilyet Áder elnök úr, a bélyegzőpárnát és magát a készséget átadná országos cimborájának, kollégiumi szobatársának, az Orbán nevűnek, és flottul menne a dolog. Ő – mármint Orbán – megálmodná a törvényt, még ki sem mondaná, a százharminchármak már megszavaznák, ott helyben nyomtatnák ki, Orbán venné a stemplit, meglehelné, bélyegezne, s kész is volna minden uszkve két perc alatt. Minek az a sok macera. Az a röhej, hogy voltaképp most is így van, csak csinálnak köré egy cirkuszt a népnek és az Uniónak a jogállamról, parlamentről, mintha lenne annak ellenére, hogy voltaképp nincsen. Ennyit Áder szerepéről, viszont most nem erről szeretnék beszélni.

A Fidesz adott karakteres államelnököket az országnak. Volt, aki tárogatózott a nemzet golyóstollának képzelve magát egy dedós helyesírási készségeivel, a másik a bazsarózsa buzija volt, Áder meg épp itt van előttünk a horgászbotjával meg a Föld nevű bolygóért való ál-aggódásával, miközben az ország rohad szét erkölcseiben és voltaképp fizikai valójában is. Mindemellett, aki elfogadja a Fidesz jelölését egy portási hivatalra akárcsak, jó ember már nem lehet. Ha pedig, mint Áder, hivatalából fakadóan tevőleges szerepet játszik a diktatúra kiépítésében, az előttem meg nem áll. Megengedőleg arra ítélem, hogy rágcsálgassa a horgászbotját száraz tónak nedves partján.

Viszont Áder tegnap is aggódott. Mindeközben pedig arra szólította fel a nemzet apraját és nagyját, hogy second handben szerezze be a ruhatárát, mert, idézem: „az egyik leginkább vízigényes és környezetszennyező iparág, a ruhaipar termékeinek túlfogyasztása elkerülhető úgy is, ha másodkézből vásárolunk, ha jó minőségű, tartós ruhadarabokat veszünk, amelyeket tovább használhatunk, de úgy is, ha a megunt ruházatot továbbadjuk”. Sőt, aggódásában a nyári leárazások során is megfontolt vásárlásra buzdított. Több dolog van itt, ami az ember eszébe jut, mert mégsem mondhatja pökhendien, hogy ne röhögtess János, mert cserepes a szám.

Pedig mondhatná, amikor emlékezik arra, hogy a nemzeti divat nagyasszonyaként Orbán Ráhel a hetekben kapott az apukájától – ergo tőlünk – ötmilliárdot szíves elkúrásra a magyari divat nevében, ami így, Áder felszólítása után okafogyottá vált. Kéretik tehát visszafizetni a kasszába. Gondolhatunk aztán nagyjaiank Guccijaira, Armanijaira és a többire, ami adja kérdést, miszerint Áder éteri aggódása nekik is felszólítás, vagy csak a gyalogos pórnépnek, akit viszont a turkálóban való tobzódásra buzdítani nem kell, mert amúgy is ott szerzi be a ruhatárát nagyobbrészt. Innen is kitetszik, hogy Áder a pecabotjától nem látja az életet, de mentségére szóljon, hogy nem is akarja.

Egy hete került elém a KSH amúgy elhallgatott jelentése arról, hogy a Fidesz második országlása során – amiben élünk – brutálisan nőtt a szegénység. 2010-ben 18,2 volt a mélyszegénységi mutató, ami 2019-re 36,3 százalékra emelkedett. Ebből fakadólag olybá tűnik, hogy nemzetünk jelentős része nemhogy új, de még turkálós ruhát sem nagyon vásárol. Bár lehet, ez az adat elnök úrhoz el sem jutott, mert az ezért felelős Hegedűs nagyasszony nem közölte vele, helyette elitta a szegények pénzét. Ez is egy nézőpont, illetőleg ez a kizárólagos nézőpont, amin keresztül nemzetünk dicsőséges és büszke sorsát szemlélni lehet, ami azt mondatja az emberrel: kapjad be, Áder János.

A horgászbotodat is, meg a többit, de inkább nem hergelem magamat. Helyette azon tűnődöm, hogy vajh, ez az adat, ami egészen friss, hol marad a sajtóból, amelyik, legalábbis az Orbáné, tehát a kilencvenöt százaléka a fellelhetőnek, ennek közlése helyett a melegek ellen uszít, és Orbán világra szóló diadalairól ad számot nullától huszonnégy óráig bezárólag. Ezt már számon sem kéri az ember. Voltaképp Áder ájtatos képmutatását sem a használt ruhákról, mert a csodálkozáson és a felháborodáson már rég túl van. A jelen stádium a megvetéssel elegyes undoré, és az ámulás viszont azon, hogy ezt meddig lehet büntetlenül. A válasz a te kezedben van, én nyájasom.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum