A kezdet vége

Az mondja az Európai Bizottság, hogy Orbán hazudott. Nem mond vele újat, mégis, azért egy kormányról és annak vezetőjéről ilyen tartalmú közleményt kiadni nem köznapi dolog, nem is fordul elő minden nap. Illetve emlékeim szerint még egyszer sem fordult elő. Ha ma csütörtök van, márpedig az van, akkor a hírek szerint ma kedves hangú felszólító levelet is kap a magyar kormány, hogy vonja vissza a pedofil-homofób törvényt, különben baj lesz. A baj pedig abból áll, hogy – minden külön részletezés helyett – megvonhatják a pénzeket a rezsimtől.

Ha ehhez hozzá vesszük, hogy a helyreállítási alapra vonatkozó magyar lopási tervekre sem bólintottak rá, akkor a rezsim szemszögéből a baj nagynak mondható, mert működésének alapjai rendülnek meg. Veszélybe kerül a megmaradása, legalábbis jelenlegi kényelmes formájában, mikor is szordínósan elosztogatták egymás közt ezt a pénzt, a magyar GDP fennmaradó részének megtermelését pedig rábízták az autógyárakra, amelyeket adókedvezményekkel, direkt támogatásokkal és a magyar munkaerő rabszolgaként való kiárusításával bírtak maradásra.

Ez is veszélybe kerülhet a globális minimumadó bevezetésével, a bajok tehát Orbán szempontjából nem kicsik. Tán ezért visítozik veszélyes idők eljöveteléről és számolgatja az aranyrudakat ahelyett, hogy kormányozna, amit viszont nem tud, mert soha nem is tudott. Meglovagolta a konjunktúrát, amit azonban az ideológiai háborújával tönkre tett, amit most látunk és tapasztalunk, az az összeomlás csírája. Nem a vég kezdete, hanem a kezdet vége, hogy Churchill szavait használjuk, aki így fogalmazott megjövendölve a nácik eljövendő bukását, akik szintén ideológiai háborút folytattak az egész világ ellen.

És nem – bármennyire is szép idea volna – a nemes eszmék, hanem a velük szemben álló szövetségesek gazdasági ereje győzte le őket végül. Ha Orbán okos lenne, tudná ezt, de nem okos, csak a pofája nagy. Még most is, amikor voltaképp a nyakára helyezték a kést, és csak idő kérdése, hogy mikor kezdik el nyiszatolni, ugyanúgy folytatja a handabandázást, s nem azért, mert ettől eredményt remélhetne, hanem mert mást nem tud. Reménytelenül ostoba, mert habár lehet, hogy elterelő hadművelet volt a pedofiltörvény, de láthatóan túlnőtt önmagán.

Olyan elemi erejű ellenállást váltott ki, vagy csak ez volt az utolsó csepp a pohárban, végül is a történések fényében mindegy, ami észhez téríteni látszik a civilizált világot, és úgy reagálnak rá, ahogy mindig is kellett volna. Mivel látják, hogy szép szóval semmire sem mennek, a pénzt vonják meg, ha úgy vesszük, gazdaságilag törik meg a gonoszt, és máris ott vagyunk megint Churchillnél. Ha még nem is így lesz ideálisan, mint most elmeséltem, de még lehet, úgyhogy a madarak csácsognak és a nap is zavartalanul süt, legalábbis elméletben, mert jól kivehetően Orbán nem tanul.

Illetve lehet, hogy tanulna ő, ha tudna, de kényszerpályán mozog, s ha most engedne a nyomásnak, akkor nem lenne képes az egyatábor szemébe nézni. Ha pedig nem enged, megszűnik a közbeszerzési Kánaán. Ott áll majd Mészáros Lőrinc, a legfőbb magyar tőkés a piacok szorításában és összeroppan a birodalma. Így vagy úgy, de mindenképpen légvár az, amiben Orbán él, és képtelen kikeveredni belőle. Hiába dörgölik a szemébe, hogy hazudott, a NER zavarok nélkül folytatja tovább, mert ez a természete. Ha nem lenne istenkísértés Madách-csal, akkor azt mondanám, a gép forog, az alkotó pihen.

Bármennyire is visszataszító, országunkat tébolyult hőzöngők gyülekezetének beállító, amit Orbán tesz, a saját sírját ássa, s hogy most hülyének és vadembernek néznek vele együtt, az csak nekünk jó, akik ugyanúgy a bukását akarjuk, mint most már az egész civilizált világ. Reményeink pedig nem alaptalanok, ha látjuk, ilyen körülmények közt is miket művel ez az eszement. Kormányhatározatban ítéli el a nyugati bírálatokat, ami, ha nem lenne röhejes, elképesztően lehangolónak volna mondható, és voltaképp az is. A valóságtól való elszakadás legutolsó bizonyítéka ugyanis.

Mert mire is vélhetnők azt a dokumentumot, amely ebben a helyzetben így fogalmaz a bírálatokról és a bírálókról: „hangneme és azok az állítások, amelyeket megfogalmaztak, rég letűntnek hitt korok gyarmatosító beidegződéseit és magukat felsőbbrendűnek tartó szereplők minden tiszteletet nélkülöző hatalmi megnyilatkozásait idézik”. És ezen túl: „A kommunistáknak sem engedtük ezt meg, nem engedjük hát, hogy a liberális demokrácia önjelölt apostolai a magyar szülők helyett neveljék a gyermekeket.” Azt hiszem, több kérdés nincs, és a jelek szerint már az Uniónak sincs.

Ma megjön a levél, miszerint vagy abbahagyod, vagy nem kapsz pénzt. Ennél világosabban beszélni ezekkel nem lehet. Mégis, ami szemszögünkből ebben a történetben aggasztó mégis, az az Unió közismert lomhasága, hogy amíg a fenyegetésből valóság lesz, addig egy újabb választást csal össze magának. Úgyhogy a derengések ellenére mégis ott vagyunk, mint akár négy éve is, hogy a sorsunkat nekünk kell a kezünkbe vennünk, más megoldás nincsen. Vigasztaljon azonban az a tudat, hogy most már azért nem vagyunk teljesen egyedül, s alkalmasint, egyszer majd a pénzcsap is zárul. Akkor jön el a mi időnk.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum