Vér, veríték, könnyek

A matadorokat is megtréfálta a járvány, nem öldökölhettek bikákat nagy nyilvánosság előtt, s így megélhetés nélkül maradtak. Oda lett a fene nagy férfiasság, a csicsás ruhák és persze a dicsőség. Meg a gyereket is etetni kell valamiből, így a matadorok, mint akármely csámpás zenebohócok vagy prostik, a társadalom jóindulatára számíthatnak csupán, hogy éhen ne vesszenek. Lesz is májusban Madridban jótékonysági bikaviadal, ahol korlátozott számú néző előtt lehet újra ölni, hogy a matador csemetéje kaphasson kenyeret, s azért ennek van egy diszkrét embertelen oldala. Hacsak az ember mint faj specifikuma épp nem az értelmetlen és cél nélküli gyilkolás.

Ez a vonal azonban messzire vezetne, el egészen Füst Milán etikájáig a Hábi Szádiban. De nem olyan időket élünk, hogy ilyen fölöslegességeken merengjünk, amikor a kedves vezető tegnap este, mintha az életben más nem is létezne számára már, bejelentette, hogy kies hazánkban beojtottak immár hárommillió kétszázötvenezer talpasjobbágyot, így mindjárt nyithatnak a teraszok. Ez az új szint, a terasznyitás. Mondta is a kedves vezető nemrégiben, hogy ennek szimbolikus jelentősége van, de, hogy minek a jelképe az, hogy Tercsi, Fercsi, Kata és valahány név a naptárban idvezült arccal hörbölheti a bambit a lemenő nap sugaránál, azt én nem tudom. Miközben hullunk, mint a legyek.

Van ez a kiskölkekkel folytatott bamba játék, hogy apu eltakarja az arcát, és akkor nincs is, illetve, ha elkapja a szemei elől a kezét, akkor meg jujj, de mennyire van ismét. A kisdedek göcögnek, egy csoda a világ, apu nincs és lesz hirtelen, önfeledt gyönyörűség az élet. Csakhogy közben bekakált a gyerek a pelusba, semmi sem olyan felhőtlen, mint azt hinni szeretnénk és akarjuk. A kedves vezető is hiába ül a karmelitákban, és a puritán, fehérre meszelt falakra – alatta freskó – hiába húzgálja a rovátkákat az ojtások számáról, hogy óránként adjon számot az aktuális, diadalról, ha olyan voltaképp nincsen is. Ha majd véget ér egyszer ez a rémálom, lesz összegzés, és az tragikus lesz.

Churchill vért, verítéket, könnyeket ígért népének, és be is tartotta a szavát. Még Bajnai is kijelentette merész melankolikusan, amikor az országot ki kellett húzni a ganyéból, hogy fájni fog, és valószínűleg a magyar politikában az volt az utolsó őszinte mondat életünk során. Máma a járvány arra is alkalmas, hogy ennek örve alatt tegyék például akadálymentessé a hazugságok terjesztését a fővárosban a Metropol formájában, ami igazán nem nagy csapás, csak mutatja a hatalom pitiáner, kisztitkári aljasságát. Hogy ilyesmikre ügyel szuszogva, miközben beborít minket Orbán permanens ojtási diadala. A kedves vezető a vészek kezdetekor is azt hangoztatta, mindenkit meggyógyít.

Ehhez tarja is magát, semmiről egy nyüves szó sem eshet, ami ennek ellentmondana. Mindjárt nyitnak a teraszok, a madarak csácsognak, hát nem szép az élet? Nem. Egyáltalán nem. Viszont máshol sem jobb, mint a spanyol matadorok kálváriája mutatja, akiknek jótéteményként engedélybe adták az ölést. És nem tudom, hogy ez csak az én mizantróp és mimóza lelkemben okoz kavarodást, vagy másnak is ambivalens érzéseket okoz, de olyan képzeteket kelt, hogy az ember menthetetlen. Nálunk is volt jótékonysági vadászat, most pedig ilyen világkiállítás lesz, viszont egyáltalán nem emberbaráti megfontolásból. De, hogy igazán milyenből, az a NER nagy rejtélye, ránézésre szimpla lopásnak látszik ez is.

De, hogy ugyanakkor, és csaknem egymás mellett eucharisztikus dzsembori is lesz, az már delikát, és Isten is mosolyogna rajta, ha lenne humorérzéke. De emlékeim szerint nem erről ismerszik meg az öreg, leginkább a bosszúállás jellemző rá, jobb napjain olykor kegyelmet is ad, de nem ez a fő attribútuma. Mi viszont csak Jónás vagyunk a halban, és lassan hűtlenek lesznek hozzánk a szavak, vagy „..mint Ő sugja, bátran/
szólhassak s mint rossz gégémből telik/ és ne fáradjak bele estelig/ vagy míg az égi és ninivei hatalmak/ engedik hogy beszéljek s meg ne haljak…” – Ez volt testvérek Kázmér mámai evangélijoma. Akárha a milliárdodik ojtás, épp úgy.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
1 hozzászólás “Vér, veríték, könnyek
  1. Yeti szerint:

    Errefelé már a Hungária Matador is ritkaság, évtizedek óta nem ölőképes dolog.
    https://static.darabanth.com/images/9/6/964688.jpg
    Azért egy fordított vadászatot megnéznék, amikor a nyúl viszi a puskát.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!

Archívum