Egy óvodás naplója 20. – Ojtás

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy máma kicsit későbben jön, mert megy ojtást kapni az oltópontra, hogy addig majd a a dadus vigyáz miránk, míg őtet szurkájják az orvosok. A Kisböske kétségbe is esett, hogy beteg az Ibojnéni, mi lesz velünk, de a Pityu monta neki, hogy nem beteg, csak azér kap szurit, hogy mi ne legyünk azok, de ezt a Kisböske nem értette, inkább evett volna valamit az ijettségre. De asztán a Pityu nekiát szórakozni velehogy az ojtástól majd kínai lesz, sárga lesz a füle meg ijen vékony a szeme is, és majd úgy köszön nekünk, hogy tengsziaoping, amitő a Kisböske megréműt, és nekilátott bömbölni szokás szerint.

Máma reggel én is kíváncsi voltam, hogy sárga lesz-e az Ibojnéni vagy zöld, amikor megjön az ojtásból, de csak nem akart megérkezni, már tízóraiztunk is, és izgulva kérdesztükhogy mi van az Ibojnénivel, mér nem jön, mire a dadus fölhívta, hogy mi van vele, és aszt mondta az Ibojnéni a dadusnak, hogy még az uccán áll a sorba. A Kisböske kérdeszte, hogy az utcán ojtják az embereket vajon, de a dadus aszonta, hogy nem is, csak sokan vannak. Mér vannak sokan, kérdeszte a Kisböske, de a dadus monta neki, hogy azér, mer mindenkit be kell ojtani, mire a Kisböske úgy nekiát visittani, mind egy malac, hogy őtet is ojtják, ordittott, meg verte magát a földhöz.

Hogyőt nem, soha. A dadus monta neki, hogy most nem, ne ordiccson, de beszélhetett neki, akkor hallgatott el, amikor kapott egy csokit, és akkor csönd lett. Délig se jött az Ibojnéni, képzetük, hogy áll az utcán a sorba, pedig fujt a szél nagyon, meg kicsi hó is vót. Épp ebéd előtt jött meg aztán Ibojnéni kipirúva de elégedetten nagyon, hogy ő má oltakozott, így monta, eszt tanulta a nyunyós nénitől, hogy oltakozzunk, meg szellőzködjünk az ablakba. Hiába kapott a Kisböske csokit, éhes volt nagyon és evett volna ebédet már, de az Ibojnéni nekiát előadást tartani az oltakozásról, hogy köszönnyük meg az Ormányos Viktornak az ő szuriját.

Nem igazán értettem, mit is akar ezzel, de mesélt, hogy az Ormányos Viktor hozatta a ő szuriját egyenest a Kínából, mutogatott képet, ahogyan az Ormányos Viktor számolja a szurikat a röpülőn, hogy a Kisböske tátott, csokis szájjal figyelte, és megkérdeszte tőle, hogy ez az Ormányos atta is e be az ojtást neki, amire aszonta nem, mer nem méltó ő arra, hogy beaggya neki. A Pityu meg érdeklődött, hogy mér át az uccán annyit az ojtásra várva, hogy eszt így e kell, hogy órákat a levegőn kell lenni e, mert a nyunyós néni is mindig eszt a levegőt mondja, hogy szellőzköggyünk sokat. Nem azér, monta az Ibojnéni, egészen másér.

Mégpedighogy mindenkinek nagyon jó legyen, hogy az Ormányos Viktor mindenkit eccerre ment meg gyógyít meg, teszi a néppel a jót, monta, de elkezdett köhögetni, meg lilult neki a feje is egészen. A Kisböske sikittott, hogy most nyől neki a sárga füle, vékonyul a szeme is, hogy jaj, mi lesz velünk, ludvérc lesz az Ibojnénibűl, de minimum rézmicsodájú bagoly, és viszi el őtet, nem tudni hová, de messzire. De csak félrenyelt a nagy magyarázásba, a dadus hátba vágta és már jól is volt, de tényleg úgy láccott, hogy szűkül már a szeme neki, úgyhogy a Pityu kiáltott nekihogy tengsziaoping.

Erre elkezdett a dadus vigyorogni, mit vigyorogni, röhögni egészen, verte a térdét, és bejött a konyhásnéni a fakanalával, hogy mi van itt, a Pityu újra montahogy tengsziaoping, mire a konyhás néni is nevetett. Verte a kanalával a széket, majnem megszakattak, úgy nevetett már mindenki, még a Kisböske is. Az Ibojnéni még monta volna, hogy az Ormányos Viktor, de az Ormányos Viktort elnyelte a hangzavar, ami akkora volt, hogy repedezett a plafon, hámlott le a vakolat, és már kórusba monták mind az összes gyerekek, hogy ormányos, ormányos, mindenki röhögött, csak az Ibojnéni nemigazán, úgyhogy montam, na, vára dömperemmegyek.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!

Archívum