Kampec dolores CVIII. – Légy (m)a gyerek

Így január végére sem múlt el még szilveszter, a papírtrombiták hangja most is pattogott ide-oda a Szentháromság szobor, a templom tornya és a kocsma kéménye között, amely úgy pipált, akár bármely olajos hajú reménytelenül a sparhelt melegénél, és a csillagok is úgy ragyogtak épp, mint tavaly, amikor este lett. Tehát állni látszott az idő, bár a remény szaladt. Béla is még az év leteltének iszonyatában bolyongott ide-oda, csuklyás szemei előtt bukott le a nap és kelt fel a hold, hogy semmi sem változott, szava sem, volt és akadt azóta, és végleg Buddha lett. A magasztos, aki csak nézi a világ folyását szoborszemeivel, szoborfüle van és szobor a pötty a homlokán, a transzcendens bucsui vásárfia lett ő vetkőző nős toll, műanyag pisztoly és similabda fűrészporral töltve is egyképp.

Minden volt Béla, mint ahogyan örökké volt, lesz és van a székén a kocsma kövén a feneke jól ismert vonalaival, a fa tetején és a kukoricás szélén a temetőbe haladva, csak otthon nem járt már tán egy éve is, vagy soha talán. Aztán mégis valahogyan, mert emlékezett arra, amikor a legyét siratta valaha. Az ő légy cimboráját, akit magára hagyott a szoba pusztaságban pókok meg az éhség martalékául, és el sem tudta temetni, így nem volt miatta a végtelenben sehol vagy épp egészen ott. Így mélázott Béla fülében még a trombitákkal az ivó székén három parttalan hete már, és nem akaródzott jönnie, de nem is tudott. Körötte az olajos hajúak, a bánatos szeműek élték menetrend-életüket, szítták a keserű cigarettát és ágyba dőltek bizakodva kelve ki mindig újra belőle, és mindig ugyanúgy.

Egyszer csak rézsút sütött be a nap, és a redőny léceivel csíkokat rajzolt a fröccsök ura arcára, amitől olyan lett, mint önmaga börtöne. A rács, a foglár és a rab egyszerre, a kívül, belül leselkedő halál, Isten és szülötte, kezdet és vég, azaz a magány. Béla gyönyörködni kezdett volna a szív efféle szobrán épp, kibogarászni készülve az üzenetet, amit az idő küld neki, buddhaszeme kitágult volna, buddhafüle hallani készült rőzsedalokat, amikor birizgálás futott végig a karján. Fürge csiklandás mint a lehelet, sóhajtás csupán, de annyira épp, hogy rá kellett nézni-tekinteni, mint hatalmas istennek, akit a halandók zavarnak a halhatatlanságban, ami kettőnek összekeveredni nem szabad soha, mert ott ér véget a hit és kezdődik a vallás. Jönnek a papok, bádogbánosok sunyi szemekkel, és elkezdenek harangozni, aminek vége soha jó nem lehet.

Egy légy rohangált Béla karján a szőrerdőben, kelt át a dalmahodó ereken, fedezte fel a világot, ami annyira új volt, hogy nevet sem talált még neki. És olyan apró volt ez a lény, hogy áttetszett a napfényben, vagy fényből is volt talán a jelenés. Bélának eszébe jutott hajdanvolt legye, és úgy tört föl benne a fájás, mint valami gejzír. Ciklopi hatalmassággal beterítve a lelke terét. Hogyhát ő e az, a fia vagy a szelleme csak, miféle lélek és csoda birizgálja fenséges karjait, amiket másra használni már úgysem lehet, csak légyóvodának temetővel elegyest. Moccanni se mert, tartotta vissza a lélegzetet, hogy el ne sóhajtsa a csodát, és a bajszaiból fröccs csöppöt tett az ujjaira kínálva erősen a kölyöklegyet, aki ím, visszahozta a mába.

Odapöttyentette azt a fröccsöt karja egyik völgyébe, így hívta barátságra a legyet, koccintsanak arra, hogy megérkezett, itt van, mint a tavasz üzenete, pedig csak január van. Ízlett a fröccs a légynek, jófajta rizling volt, azért, hörbölte a légy erősen anyatej helyett, hogy elkezdtek a lábai rogyadozni, ahány volt, annyifelé állt, sőt. Cincogó hangon dajdajozott, mígnem elájult szegény, mert mit is tehetett volna mást. Húzta a lóbőrt Béla karján, aki pisszegte a fröccsök urát, és mind az olajos hajúakat kizavarta, és hazamentek a legények. És látta Béla a légy álmát tehenekről és pottyantásukról, disznóólak röffenéseiről, ezek mind szálltak fel a légy álmaiból, mint a vágyott mennyország, az élet célja maga, a beteljesülés orgazmusa vagy a lét gyönyöre. Egy nagy barátság vette kezdetét megint és újra.

Amit óvni kell, érette tenni és dolgozni, úgyhogy Béla fogta a cigarettát, meghámozta, és paplant hajtogatott a papírjából, duplán rétegelve, és gondosan betakarta a karján horkolva szétterülő legyet. A fröccsök ura pedig csak nézte, hogy mi folyik, mi történik, az olajos hajúak pedig dörömböltek az ajtón, mert csetlett a bélük erősen, és így lehetett, hogy fölverték a kölyöklegyet, föllármázták az álmaiból, aki papírtakaróját lehányva magáról, egyet nyújtózva fogta magát, és beleröpült a fénybe, de úgy, hogy vissza se nézett. Béla nézte a karján a barátság romjait, fröccsfoltot és papírtakarót, hallotta, hogy az olajos hajúak, a bánatos szeműek özönlenek be az ivóba még a mise előtt, a harang is zúgni kezdett, így azonmód múlt el a szilveszter és egyben a tavasz, és megint útra kelt a falu, és megint ment a télbe, vijjogva, sírva, kergetőzve.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!