Így január végére sem múlt el még szilveszter, a papírtrombiták hangja most is pattogott ide-oda a Szentháromság szobor, a templom tornya és a kocsma kéménye között, amely úgy pipált, akár bármely olajos hajú reménytelenül a sparhelt melegénél, és a csillagok is úgy ragyogtak épp, mint tavaly, amikor este lett. Tehát állni látszott az idő, bár a remény szaladt. Béla is még az év leteltének iszonyatában bolyongott ide-oda, csuklyás szemei előtt bukott le a nap és kelt fel a hold, hogy semmi sem változott, szava sem, volt és akadt azóta, és végleg Buddha lett. A magasztos, aki csak nézi a világ folyását szoborszemeivel, szoborfüle van és szobor a pötty a homlokán, a transzcendens bucsui vásárfia lett ő vetkőző nős toll, műanyag pisztoly és similabda fűrészporral töltve is egyképp.
Minden volt Béla, mint ahogyan örökké volt, lesz és van a székén a kocsma kövén a feneke jól ismert vonalaival, a fa tetején és a kukoricás szélén a temetőbe haladva, csak otthon nem járt már tán egy éve is, vagy soha talán. Aztán mégis valahogyan, mert emlékezett arra, amikor a legyét siratta valaha. Az ő légy cimboráját, akit magára hagyott a szoba pusztaságban pókok meg az éhség martalékául, és el sem tudta temetni, így nem volt miatta a végtelenben sehol vagy épp egészen ott. Így mélázott Béla fülében még a trombitákkal az ivó székén három parttalan hete már, és nem akaródzott jönnie, de nem is tudott. Körötte az olajos hajúak, a bánatos szeműek élték menetrend-életüket, szítták a keserű cigarettát és ágyba dőltek bizakodva kelve ki mindig újra belőle, és mindig ugyanúgy.
Egyszer csak rézsút sütött be a nap, és a redőny léceivel csíkokat rajzolt a fröccsök ura arcára, amitől olyan lett, mint önmaga börtöne. A rács, a foglár és a rab egyszerre, a kívül, belül leselkedő halál, Isten és szülötte, kezdet és vég, azaz a magány. Béla gyönyörködni kezdett volna a szív efféle szobrán épp, kibogarászni készülve az üzenetet, amit az idő küld neki, buddhaszeme kitágult volna, buddhafüle hallani készült rőzsedalokat, amikor birizgálás futott végig a karján. Fürge csiklandás mint a lehelet, sóhajtás csupán, de annyira épp, hogy rá kellett nézni-tekinteni, mint hatalmas istennek, akit a halandók zavarnak a halhatatlanságban, ami kettőnek összekeveredni nem szabad soha, mert ott ér véget a hit és kezdődik a vallás. Jönnek a papok, bádogbánosok sunyi szemekkel, és elkezdenek harangozni, aminek vége soha jó nem lehet.
Egy légy rohangált Béla karján a szőrerdőben, kelt át a dalmahodó ereken, fedezte fel a világot, ami annyira új volt, hogy nevet sem talált még neki. És olyan apró volt ez a lény, hogy áttetszett a napfényben, vagy fényből is volt talán a jelenés. Bélának eszébe jutott hajdanvolt legye, és úgy tört föl benne a fájás, mint valami gejzír. Ciklopi hatalmassággal beterítve a lelke terét. Hogyhát ő e az, a fia vagy a szelleme csak, miféle lélek és csoda birizgálja fenséges karjait, amiket másra használni már úgysem lehet, csak légyóvodának temetővel elegyest. Moccanni se mert, tartotta vissza a lélegzetet, hogy el ne sóhajtsa a csodát, és a bajszaiból fröccs csöppöt tett az ujjaira kínálva erősen a kölyöklegyet, aki ím, visszahozta a mába.
Odapöttyentette azt a fröccsöt karja egyik völgyébe, így hívta barátságra a legyet, koccintsanak arra, hogy megérkezett, itt van, mint a tavasz üzenete, pedig csak január van. Ízlett a fröccs a légynek, jófajta rizling volt, azért, hörbölte a légy erősen anyatej helyett, hogy elkezdtek a lábai rogyadozni, ahány volt, annyifelé állt, sőt. Cincogó hangon dajdajozott, mígnem elájult szegény, mert mit is tehetett volna mást. Húzta a lóbőrt Béla karján, aki pisszegte a fröccsök urát, és mind az olajos hajúakat kizavarta, és hazamentek a legények. És látta Béla a légy álmát tehenekről és pottyantásukról, disznóólak röffenéseiről, ezek mind szálltak fel a légy álmaiból, mint a vágyott mennyország, az élet célja maga, a beteljesülés orgazmusa vagy a lét gyönyöre. Egy nagy barátság vette kezdetét megint és újra.
Amit óvni kell, érette tenni és dolgozni, úgyhogy Béla fogta a cigarettát, meghámozta, és paplant hajtogatott a papírjából, duplán rétegelve, és gondosan betakarta a karján horkolva szétterülő legyet. A fröccsök ura pedig csak nézte, hogy mi folyik, mi történik, az olajos hajúak pedig dörömböltek az ajtón, mert csetlett a bélük erősen, és így lehetett, hogy fölverték a kölyöklegyet, föllármázták az álmaiból, aki papírtakaróját lehányva magáról, egyet nyújtózva fogta magát, és beleröpült a fénybe, de úgy, hogy vissza se nézett. Béla nézte a karján a barátság romjait, fröccsfoltot és papírtakarót, hallotta, hogy az olajos hajúak, a bánatos szeműek özönlenek be az ivóba még a mise előtt, a harang is zúgni kezdett, így azonmód múlt el a szilveszter és egyben a tavasz, és megint útra kelt a falu, és megint ment a télbe, vijjogva, sírva, kergetőzve.
Vélemény, hozzászólás?