Dobpergés megint

Ma ismét egyetlen, fénylő csillagunk bejelentésére várunk. Már megint peregnek a dobok, hogy mindjárt elmondja, mit szabad vagy mit nem, mire jutott álmatlanul forgolódva. Áll az idő addig. Nem tudom, kitetszik-e, hogy beléivódik lassan a szolganépekbe a mindenórás várakozás, az állandó dobpergés és harsonaszó, hogy lassan nap nem indul anélkül, ne várnák a bávatagok az ukázt, hogy lehet-e máma segget törölni, ilyenek. Függés van. Szolgaság van. Másképpen: nincsen szabadság. Magam én nem értem az alávetettség mazochista gyönyörét, de lehet benne valami kéj, ha ennyien élni sem tudnak nélküle.

Máma kijelenti a nemzeti pöfeteg, ölelheti é a nagyi az unokát, meg ilyenek. Voltaképp a magány iszonyára játszik rá, hogy az egyedülléttől rettegő népek, ha kapnak némi engedélyt az egymás látására, hálatelt imákat zengjenek, miszerint köszönjük néked Viktor. A járvány despota nézőpontból erre való, a Viktor-alkoholizmus kialakítására, s ha ugyan nem is tudatosan egészen, de mégis erre játszik a NER-kommunikáció a dobpergéssel. Ez a mai kinyilatkoztatás is lóg a levegőben hetek óta, Ceci nénnye is előadta karácsonyi intelmeit tegnap a bávatagoknak, hogy ne csámborogjanak plázákban, meg mossanak kezet. Erre futotta neki.

De még megnyugtatott, minden továbbiról miniszterügynök úr tart majd eligazítást. Ahogyan ezt írom, ezt várja az egész nyüves világ. A szomszéd Józsi is érdeklődött tegnap egész nap, hogy na, elhangzott-e már, hogy mit lesz neki szabad és mit nem. Csupa szomszéd Józsik a NER, hónuk alatt zsák krumpli, szívükben Viktort éltető rőzse dalok. Nem a magyari néplelket akarom fölfejteni, hanem az egyes Józsikat, hogy ez így miért, s hogyan, de ezt nem lehet, így a Józsikról most ennyi épp elég is. Mert vannak azért ellenállók és lázadók, az ellenzéki városok hős polgármesterei. Vagy pediglen nem. Mert szombaton is volt ukáz.

Az alkalommal pedig a kedves vezető a torkukra tette a kést, és épp hogy el nem kezdte metélni, húzgálni. A Józsikon kívül tudjuk mindannyian, mire megy a játék ezzel az iparűzési adós mókával, s hogy ez ellen tombolni kell. A hős polgármesterek pedig kifundálták, hogy 23-án éjjel, a kijárási tilalom alatt városaikban lekapcsolják a díszkivilágítást. Jól megmutatják majd, és mind az összes fideszista, élükön a vezérrel sírva követeli újra az éjszakai fényeket, mert anélkül élni nekik nem lehet. Nem igazán. Szimbólumokból padlást lehetne rekeszteni. Olyan ez, mint a tüntetések, ahol szónokolnak, dalolgatnak, majd megkérik a népeket, hogy menjenek békével.

Mintha a szentmise érne véget. Hát, nem egészen. A letarolt városok füstölögnek, mint a drégeli rom, és erre azt feleljük, hogy akkor nem világítom meg csicsásan. Tiborcz lámpái viszont éghetnek, hogy azok az emberek, akik amúgy ki sem mehetnek az utcára, ki ne törjék a nyakukat. Hogy ezt én érzem csak nonszensznek, vagy tényleg egészen az, azt tessenek megítélni. De nem azért emlegetem most ebbéli hirtelen felindulásomat, hogy zavart keltsek, hanem, hogy kies hazánk jelenlegi működését lefössem. Hogy a kedves vezető a Facebookon történő bejelentésekkel dirigál, s dönt életről meg halálról. És ezt nemcsak tűrjük, hanem várjuk is rend szerint.

Hogy mire kapunk engedélyt máma vagy mire nem. Úgy nagy általánosságban a konvenciók irányítják az életünket. Hogy karácsonykor szeretünk, ha beledöglünk akkor is. Hogy bejgli nélkül ilyenkor élni nem lehet, hogy szilveszterkor tűzijátékozni muszáj, meg végeredményben, hogy az apa férfi, az anya nő. Ezek végül is szabályok, és a despotának az a jó, ha minél több van belőlük. Még jobb, ha azokat ő szabja meg. És itt tartunk most épp. Várjuk, hogy Orbán kijelentse, mit engedélyez, mit nem. S ha kijelenti, hogy a nagyi megölelheti a kisunokáját, akkor imába foglalják a szent nevét. Itt tartunk épp, és senkinek föl sem tűnik. Vége van.

Névjegy rezeda

Szombathelyi újságíró.