Gorombaságok

“Ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet.” – Ezt tanácsolta a nem is taggyűlésen 2001-ben Orbán, mint emlékezhetünk, amikor a neje tokaji szőlejéről volt szó, aztán kaptak negyvenegy milliót. Mai szemmel ez már nem is összeg, ennyiért egy NER lovag (oder lovagina) le sem hajol. Annyi pikantéria még van a dologban, hogy a gazdasági ügyekkel nem foglalkozó Orbán olykor az ilyen nem is taggyűléseket a miniszterelnöki rezidencián rendezte meg, az indító mondat azonban arra utal, nem szerette volna, ha ez feltűnést kelt vagy kiderül.

Aztán mégis. Az Élet és Irodalom riportsorozatban számolt be minderről ugyanis, mert annyira új volt a fideszvilág aljassága, hogy ez szenzációnak számított. Ma már naponta lehetne ilyeneket írni tucatjával, ám ugyanúgy nem történne semmi, mint akkor. A korrupció és a lopás olyan természetes már, mint a levegővétel, az emberek ingerküszöbe pedig úgy megemelkedett – ha van még ilyenjük egyáltalán –, hogy minden aljasság lepörög róluk. Orbánban azonban volt valami természetes szégyenérzet a jelek szerint, még csak tanulta a szakmát, aminek mára a mestere lett.

Viszont már akkor sem szerette, ha a sajtó ilyenekkel foglalkozik, de még szóba állt vele. Nem sokkal ezután készítettem vele egy interjút, és bátorkodtam véleményt vagy egy vakkantást kérni legalább az ÉS-ben megjelentekről, amire azt a választ kaptam, hogy ő ilyen lapokat egészségügyi megfontolásokból nem olvas. Ez felért egy „boldog karácsonyt”-tal, amiből a kétkedők számára is kitetszhet, hogy alanyunk nem 2010 után aljasult el, hanem jóval előtte. Talán az avas szagú parasztudvaron, bimbózó gyermek korában, s ami képet most mutat, az már maga a predesztináció eleven bizonyítéka.

Viszont annyi maradt benne a szűzlányból, nem szereti, ha a családjáról kitudódik, hogy részese a NER szabad rablásának. Erre tartja Mészárost, de ugorgyunk. Állítólag az apját is arra kérte, maradjon ki a bányája az állami megrendelésekből, de annak beszélhetett. Kettejük viszonya köztudott, Orbán maga vallotta be, hogy verte az apja, ami így visszatekintve nemcsak az ő, hanem az ország tragédiája is, mert a kedves vezető jelleméről vagy jellemtelenségéről sok mindent megmagyaráz. Mi nem ismerjük Orbán Győzőt, és nem is fogjuk soha, hála a jó istennek.

De attól fogva, hogy a Fidesz székházának eladásából szert tett a bányájára, elszabadult vele a mesebeli paripa, és dőlnek hozzá a milliárdok, mert ugyanolyan észér, mint a fiacskája. Viszont még mindig az az erős ember, aki hajdan a leendő miniszterelnököt rugdosta, pedig már nyolcvan éves. Őt kérdezte volna most az állami megbízásokról egy lap és annak újságírója, akit a valahai párttitkár így utasított rendre: „Drága, ne próbálkozzon, mert fogy a türelmem, és goromba leszek.” – Mintha a fiacskájával beszélne ötven évvel ezelőtt a budi mellett.

Pedig nem. Aztán még lefényképezte a telefonjával a két újságírót, majd „hogy emlékezzünk erre” beszólással elhajtott az autójával. Hogy kinek és mire kellene emlékezni, az nem egészen világos. De tudjuk, hogy a király apja fenyegetőzik, amit nem igazán kellene, de az eszéhez és a modorához értjük, ami készségeket amúgy a fiacskája is örökölt jól láthatóan. Megkérdezték ugyanis az újságírók, ezt mégis hogy, amire a király sajtófőnöke, bizonyos Havasi Bertalan a szokásos formulával válaszolt: „a miniszterelnök nem foglalkozik üzleti ügyekkel”.

A miniszterelnök egészségügyi okokból nem olvas, a miniszterelnök függöny – és Polt – mögé bújik. Amiről nem beszélünk az nincs is habitussal, miközben meg mégis van, de még mennyire. Mészárost is kitanították a tagadásra, őt is kérdezte volna nem olyan rég egy újságíró, mire a gázszerelő így förmedt rá: „Mondom, távolodjon már el tőlem! Hát kicsoda maga, hogy engem zaklat?” – A gázszerelő és a párttitkár Orbán mögé bújik, Orbán a függöny mögé, mintha attól meg nem történtté válnának a dolgok, és ilyen az összes. A széles retyerutya meg az oligarchák mind.

Én már fáradt vagyok következtetések levonásához, így kölcsön veszem az Orbán Győzőről szóló íráshoz való egyik hozzászólást, ami mindent összefoglal: „Én nem vagyok közszereplő. Én goromba vagyok, nekem fogy a türelmem. Mi pedig mindezeket magasról leszarjuk. Mi szeretnénk a közös pénzeink felől tisztán látni. És erre tartjuk az újságírót, ha már a hatóságokat nem tarthatjuk. A miniszterelnöki pozíció pedig nem arra szolgál, hogy a nyomában minél nagyobb személyes-családi piszokban kelljen a tényfeltárónak kotorászni. Viszontlátásra.”

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
3 hozzászólás “Gorombaságok
  1. Yeti szerint:

    Nincsenek közös pénzeink.
    Azok az idők talán csak álmainkban léteztek.
    És szelíden csak leszarhatom az egész magyari bagázst, lehetőleg a viszont nem látásra.

  2. hj szerint:

    A „ne mi kapjuk a legtöbbet” már akkor sem némi szégyenérzetből fakadt, hanem hazug képmutatásból és alamusziságból. A változás nem ebben történt – hiszen maga a strómanrendszer is ugyanezt a logikát követi –, hanem a „nyerések és kapások” volumenében és tempójában.

  3. kovács_ügynök szerint:

    Látod látod! Azért jutottunk idáig, mert az újságírók még mindig nem tudnak kérdezni. Ha konkrétan a disznóságra kérdeztél volna rá, nem tudta volna a kérdést ilyen balfaszsággal megkerülni. Ha megkérdezte volna, hol hallottad, visszakérdezhettél volna:
    – Nem mindegy orbán “úr”? Legyen szíves a kérdésre válaszolni! Az olvasókat a maga válasza érdekli, nem az hogy hol hallottam.

    Na, ezért kéne begyakorolni előre a fidesz főmaffiózók szokásos terelését semlegesítő mondatokat, és máris jobb hely lenne Magyarország. :/

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!