Ha majd egyszer, amikor ez az egész rossz álom véget ér, amiben jelenleg csatakosan forgolódunk, fel kell tenni a kérdést csak úgy magunknak okozóiról, és nem Orbánra kell mutatnunk tanulságképp. Egy diktátor, egy diktatúra sem működhet a kiszolgáló, végrehajtó személyzet nélkül, a párttagok, miniszterek, csinovnyikok, rendőrök és katonák is személyiségből vannak állítólag. S habár determinisztikus világban élünk, minden embernek van szabad akarata, így ő dönti el, gazember lesz-e, a gonoszt szolgálja vagy nem. Mindenkinek megvan az indoka is, ha elaljasul.
Pénz, a jobb élet, a család érdekei, egészen ritkán őszinte eszmék, amelyek azonban ingatagok. A rosszat nem lehet vég nélkül józan logikával igazolni, az őszintébbek megcsömörlenek, a gyengék maradnak lesütött szemmel, de élvezve a kiváltságokat, később majd parancsra hivatkoznak, mintha azt nem lehetne megtagadni. Mégis ettől várnak feloldozást és megbocsátást, de már itt is fellelhető az a hamis indok, hogy valami náluknál hatalmasabbnak engedelmeskednek, amivel bevallják a gyengeségüket. Mindenképpen vesztesek tehát, és az életük iszonyú lesz.
És vannak azok, akiknek semmi kézzel fogható hasznuk nincs az önfeladásból, illetve hiszik csak, hogy van. A rajongók sokasága, akik faragnak maguknak egy képet, és azt imádják, függetlenül annak tartalmától. Semmi közük a valósághoz, rocksztárként istenítik a diktátort, aki nélkül az élet értelmetlen, kezet csókolnak neki a tömegben, a nevét skandálják, fröccsöntött szobrokat vásárolnak róla. Nekik mindegy, idoljuk mit tesz vagy mond, minden és annak az ellenkezője is igaz és helyes, ha ő teszi és mondja. Csak szóljon hozzájuk, akárha próféta. Ők a vallásos, fanatikus rajongók.
Bizonyos körön felül általában ilyet nem találhatni. Az elnyomó apparátus felső szintjein hideg és rideg számítások vannak, jól megfogható, pénzben kifejezhető szolgálat. Az ily módon uralkodó osztály a vallásos sokasággal keveredni nem szokott, sőt, segít annak manipulálásában, minél inkább rajonganak azok, annál könnyebb neki. A diktátor szolgálása annál kifizetődőbb és egyszerűbb. A felsőbb szinten érdekviszonyok vannak, ahová jéghideg számítással lehet bekerülni, érzelmek ott már szerepet játszani nem szoktak, mindenki tudja a másikról, mekkora gazember, és egymásért hallgatnak.
És persze magukért is mindeközben. Ez a jól működő diktatúrák olajozott működésének szokott modellje, a NER azonban más. Illetve az utóbbi években kezdett mássá válni, amikor az alsóbb néprétegek ájult rajongása megjelent a belső körökben is, a miniszterek, pártvezetők, és az egész kormány a kezet csókolgató öregasszonyok érzelmi nívóján áll, és az a vég kezdete, amikor a kontraszelekció erre szintre jut. Amikor nem a szakértelem vagy más érdemek adják a magas hivatalt, hanem a kutyahűség csakis. Ilyenkor, ahogyan kies hazánkon is látjuk, zavar keletkezik a működésben, és minden kezd szétesni.
Az Európai Unió megvilágosodott a napokban, és erősen úgy tűnik, jogállamisági feltételekhez köti a pénzek kifizetését, ami régóta vágyott idea, csak idáig valami fura szeméremből vagy politikai érdekből nem nagyon szorgalmazták a bevezetését. De olybá tűnik, egy már nyíltan fasiszta államot azért nem szívesen látnak a berkeikben, megjött az eszük mondhatni, és meglépik azt, amit évtizede kellett volna. Üdvözlendő, de jelen elmélkedésnek nem ez a témája, hanem Varga Judit metakommunikációja, amelyik erősen hajaz Semjénére, ahogyan mindketten szerelmesen pillantanak a gazdira.
Varga Judit és az ő beiktatási képe azért ötlött be hirtelen, mert ő volt az, aki az Unió bejelentése után a leghangosabban visított, mondván, hogy emiatt elmegy a falig. Tegye, nagy sebességgel lehetőleg, hogy aztán Arany nyomán állapíthassuk meg, akárha éji bogár volna ő, hogy nagyot koppan akkor, azután elhallgat. Ekkor merült fel, hogy miért ilyen hangos ő a gyalázatban, és ekkor villant be a beiktatási kép is, amelyről így rápillantva, akárha doktor House, vagy a Mentalista Jane-je tudunk nagyon sokat mesélni érdeklődő közönségünknek.
Varga Judit idvezülten, kamaszlányként, elalélva, behódolva és valami orgazmikus beütéssel az arcán vigyorog a gazdira. Látszik rajta, hogy Orbán sunyi képén kívül számára megszűnt a nagyvilág, tudatáig el nem ér semmi, az sem érdekelné, ha ebben a pillanatban meghalna, mert élete elérte ormait, amikor szemben állhat Vele. Ha a férje lennénk, most válnánk el tőle, ha a gyereke, ezen a ponton tagadnánk meg, mert kitetszik, hogy hozzánk már semmi köze, Orbán beszippantotta, mint valami fekete lyuk, feloldódott benne. Az ilyen ember mindenre képes.
Látjuk is Vargán, hogy valóban. Ugyanezt a szerelmes tekintetet előadta már Semjén, meg a többi, tessenek emlékezni a választás éjszakáján készült danászós képre. Ez van abban, amikor az operatív törzs, vagy tegnap a professzorok haptákba vágták és vágják magukat. A totális önfeladás és alárendelődés, és ugyanez mutatkozik az összes őt körülvevő alakban, a kormány tagjain és azokon, akik az erkélyre járnak segget nyalni. Ilyen körítéssel Orbán joggal hiheti magát Istennek, mert más reakcióval nem is nagyon találkozik már a burokba zárt életében.
A rendszer elérte a csúcspontját, tovább fejlődni nem tud, és addig marad fent, amíg találni lehet hasonló szerelmes munkatársakat, akik istenük kedvéért minden aljasságra képesek. Ez a kör még kiegészíthető a megvett, lefizetett oligarchákkal, s ha hozzácsapjuk a mintegy kétmillió vallásosan hívő fanatikust, akkor látszik, elég nagy az az erő, amit le kellene győzni, ha lehet. Egyszerű választáson képtelenség, valahogyan az átmosott agyakat is rendbe kellene tenni, ami viszont szinte lehetetlennek mutatkozik. Nem is rendszerváltás kell már, hanem új felvilágosodás a középkor ellen. Ide jutottunk.
Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása