Morituri te salutant

Ceci nénnye tegnap megint gondoskodott mirólunk, mert nélküle hülyék volnánk, de nagyon. Arra intett kicsit és nagyot, götheset és még jó karban lévőt egyaránt, ha kórházba vetne a jó sorsunk manapság, mert készülünk épp megmurdelni vagy mert nincsen jobb dolgunk, csak ez a passziónk, úri kedvünk, akkor több hétre elég motyót vigyünk magunkkal. Hogy mennyi alsógatyát és zoknit, arra nézvést nem kaptunk útmutatást, mert mindenki másképp szereti, ki kicsit szarosan már, ki nem annyira, ez gusztus dolga és neveltetésé, vagy a beletörődésé, hogy már úgyis minden mindegy.

Azt azonban megtudtuk, legyen az úti törődésben taj-kártya mindenképp, hogy világos legyen, kaphatunk-e oxigént a gépből, miközben ladikozunk Kharonnal a Styxen. Azt elfelejtette megemlíteni Ceci nénnye, hogy a kisdedek mindenképp vigyék a nyunyókájukat is a nagy utazásra, hogy legyen mit szorongatni, mikor szurkálják őket tudós doktorok. Jó érezni valaki nagyanyai törődését a kegyetlen világban, amikor jönnek a ködök, mert ilyen féltő gondoskodást egy zupás őrmester sem tudna adni minékünk sem itt, sem Fokföldön sem Ázsiába’.

Nem is biztos, hogy érdemeljük ezt a szívbéli jóságot, vagy csak nem vagyunk szokva hozzá. Az iskolaőr, amikor kizárólag a lábunkat üti a gumibottal, hogy megsántuljunk, de azért okosak maradjunk, de nagyon, nem törődik vele, szaros a gatyánk vagy sem. A rendőr az utcán, midőn észrevesz éji órán osonni, és visz is el, vagy épp a kórházparancsnok, aki előtt állunk kis motyónkkal, tatyónkkal, benne a taj-kártya, és eldönti, jár-e nekünk a zoxigénből, szlopálhatjuk-e idvezülten. A kórházparancsnok nem egy Behrens udvari tanácsos, és mi sem vagyunk Hermine Kleefeld kisasszonyok.

Ez itt nem a léha Varázshegy, hanem a mi nagybüdös életünk, fogjuk hát a motyónkat indulva az egészségügyi intézménybe oxigént vételezni, s közben tartásunk mégsem erős és nemes. Ave Victor, morituri te salutant. – Ezt mondjuk, és lúdtalpas, csámpás lábainkkal lépnek egymásra talpaink, reszkető térdünk olykor összeakad. Futballistának sem vagyunk jók, szurkolónak meg pláne, mert nem vagyunk hozzá ideológiailag eléggé képzettek. Mi, mint tömegek lesprickoljuk Bástya elvtársat, és bávatagon nézzük a magyar narancsot, ami nagy is, rohad is, de a miénk.

Ver minket Brüsszel a sorosi tervet végrehajtva, jogállamiságról duruzsol lekonyuló fülünkbe ahelyett, hogy segítené a kedves vezető védekezését. Az ellenzék is gátolja csak az embermentést, ráront a nemzetre, a lélegeztetők csöveit tépkedi ki a zoxigénre szomjazók szájából, enkezével egyesével fojtja meg a jómunkásembereket, cipeli be a migráncsokat, hogy a TEK nem győz tanokkal szirénázni az egész Kárpát medencében, hát hogyan lehetne így kormányozni? Mint kitetszik, sehogyan, leginkább hasra ütve rendelni el elképesztő baromságokat.

Viszont az egész világ a csodánkra jár. Pirlo bácsi, a Juventus edzője, miután nemzeti FTC csapatunkat kissé megalázta a nemzeti Puskás Arénában, jóváhagyólag elismerte, a Fradika épp megfelel egy Serie B-s alakulatnak. A nemzeti origo pedig nagyvonalúan tovasikolva az eredményen, harsogó címben hozta, hogy Európa a mi szurkolóink csodájára jár. Tényleg szájtátva nézhetik, hogy miközben mindenütt maximum plüssmackók szurkolnak a stadionokban, hogy meg ne egye a futballistákat a magány, minálunk tízezrével óbégatnak ott.

És nem viszi el őket a rendőr, sőt, a jegyüket lobogtatva grasszálhatnak az éjszakában, míg a többiek a redőnyök mögül nézik az egyenlőbbeket. Ceci nénnye őket nem látja el jó tanáccsal, mit csomagoljanak a meccsre, mit vigyenek magukkal a nagy örömre, hogy egy vírusos levegőt szíhatnak a Ronaldóval. Mert ez, ugye, minden pénzt megér, Ronaldót látni és meghalni a magyari szurkoló egyetlen és kizárólagos életcélja a kedves vezetőjével együtt. Ehhöz képest minden másodlagos, így lesz teljes a tébolyda Neriában, ahol amúgy meg kell dögölnünk.

Becsüljük meg tehát Ceci nénnyét, aki óv minket, motyónkat rendezgeti, hajtogatja a törölközőnket és velünk adja nyunyókánkat is, ha a nagy kapkodásban megfeledkeznénk róla. Meg a taj-kártyát, mert arra adják a zoxigént a mostani ínséges időkben. Rohadt hosszú tél elé nézünk, az év végéig még elleszünk a boldog karácsonyt útravalóval, egymáshoz bújunk a hidegben másfél méter betartásával, árváink a Hiltonban tömik magukba majd a lazacot és a kaviárt, a pók meghal, az arabok berepülnek, és nagy fátylát ránk borítja majd a virrasztó éji felleg.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
3 hozzászólás “Morituri te salutant
  1. Jane Doe szerint:

    Kiírhatjuk akár az országunk minden határpontjára – mintegy körkörös védekezésként, ha még emlékszik valaki Für Lajos honvédelmi miniszter szakértelmére – amit anno az általános iskolai WC falára firkáltunk az Ave Caesar diákos kifigurázását:
    AwéCézárvavan = A WC zárva van.

  2. Yeti szerint:

    Nem kérek újraélesztést!
    Gondolom nem is állna szándékukban.

  3. servant szerint:

    Ave Rezeda!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!