Le vagyok győzve

Ment, mendegélt a poros úton a vírus szomorkásan a májusi langymelegben. Aranyos vírus volt, ilyen kis szőrös, koronás, aki ott fütyörészett, akárha madárka volna. Csattogtak a lábai, mert egy kis lúdtalpa volt. Fütyörészett tehát, és azt dúdolgatta, hogy lesz maga juszt is az enyém. Nem lehetett tudni, mire gondolt, mert, mint mondtam, május volt, pünkösd hava vagy másképp zöldönös, reszketett a szerelem a levegőben, nyílt az orgona, és a lányok egy szál pólóban jártak már. Mindezek ellenére szomorkodott a kis vírus, lógatta a szőrös fejét mentében, meg legyintgetett a szőrös kis karjaival, mint egy idióta, éppen úgy.

Egyszer csak szembe jött vele a mindenkitmeggyógyítunk, aki egy nagy kövér hazugság volt. Ezt onnan lehetett tudni, hogy állandóan vigyorgott, csálén állt a szeme, és azzal is egyfolytában kacsintgatott, de erről nem tehetett. Így született.

– Mit szomorkodsz kicsi vírus? – tette fel a kérdést a mindenkitmeggyógyítunk, eközben is kacsintott, ezért nem lehetett tudni, hülyéskedik, vagy érdeklődik valóban.

– Le vagyok győzve… – kezdte a panaszkodást a vírus – Le vagyok győzve, győzelem, ha van… – folytatta, de a mindenkitmeggyógyítunk kacsintva közbevágott.

– Ne szavalgass itt nekem. – kiáltott fel, mert irodalmilag túlművelt mindenkitmeggyógyítunk volt – Ne szavalgass, hanem azt mondd el, mi a bajod, mi fáj, kicsi vírus. – És megint kacsintott.

– De nincs, akinek megadjam magam… – fejezte be még a sort a vírus, és így folytatta – Miniszterügynök elvtárs mondta még októberben, hogy áprilistól győzelmet hirdet felettem.

– És? – értetlenkedett a mindenkitmeggyógyítunk.

– Május van, tehát le vagyok győzve… – és elkezdte megint monomániásan – Le vagyok győzve, győzelem, ha van, de nincs, akinek megadjam magam… – ám nem tudta befejezni, mert a mindenkitmeggyógyítunk ráförmedt.

– Hagyd már abba az óbégatást. Itt sétálsz a napsütésben, stírölöd a lányokat, akármelyiket meg is kaphatod, egészséges vagy és fiatal, ezer évig élsz, előtted a világ. Mit akarsz még?

– De le vagyok győzve… – állt volna neki megint, de a mindenkitmeggyógyítunk most már ráförmedt keményen.

– Fogd már be a szád végre, hát ki mondta ezt neked?

– Miniszterügynök elvtárs.

– Nohát.

– Mit nohát?

– Mondott valamikor igazat az a szerencsétlen?

– Nem tudom… – bizonytalanodott el a kis vírus, de még mindig furán lógatta a fejét.

– Gyere, elviszlek valahová. – fogta kézen mindenkitmeggyógyítunk a vírust, és elindultak a napsütésben.

Mentek, mendegéltek, amikor megláttak egy rongyos alakot az út szélén.

– Ki vagy te? – kérdezték illően, mert szomorúnak tűnt ő is.

– Én vagyok a senkitnemhagyunkazútszélén. – mutatkozott be udvariasan.

– És miért szomorkodsz te, senkitnemhagyunkazútszélén?

– Mert, mint látjátok, itt hagytak az út szélén.

– Gyere velünk. – mondták neki, kézen fogták, és most már hárman mentek, a kicsi, szomorú vírus, a senkitnemhagyunkazútszélén meg a nagyhangú mindenkitmeggyóggyítunk.

Odaértek egy házhoz, amiből zene szűrődött ki, valami halk jazz, olyan volt így a poros utcán, mint valami mesebeli kastély. Bementek ezek hárman, köszöntek, bemutatkoztak, és ott ült, szivarozgatott, teázgatott, ahogy a kézfogások során kiderült a megvédjükanyugdíjakat, a sohanemhazudtam, a sohenemvetemednénkarra, és a sarokban a boldogkarácsonyt, a naugye és a vagyontalanember a harmincéveisígyutaztammal. Ezek négyen snapszliztak, káromkodtak meg fütyörésztek.

Körülnézett a kicsi vírus, mert ugyan otthon érezte magát, de nem tudta, miért van itt, és azt sem, hogy meddig kell még maradnia.

– Most akkor? – kérdezte tanácstalanul barátját, a mindenkitmeggyógyítunkot.

– Mit most akkor? – kérdezett vissza ez kissé ingerülten.

– Meddig maradunk itt? – érdeklődött a vírus.

– Míg a világ, s még két nap. – mondta ábrándosan mindenkitmeggyógyítunk, de látta, hogy a kis vírus még mindig kérdőn néz, ezért atyáskodva fejezte be – Amíg ki nem derülünk, barátom, amíg ki nem derülünk. – Tette hozzá még titokzatos szemmel, jelentsen akármit is ez.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
2 hozzászólás “Le vagyok győzve
  1. Jane Doe szerint:

    Már rég kiderült, csak hát titkosítva van, a “zembereknek” meg nincs szemük a látásra, fülük a hallásra, agyuk a gondolkodásra, hitük önmagukban és reményük a jövőben.
    Vagyis tényleg le vagyunk győzve.
    Bízni már csak a demokráciában lehet…egy vírus-köztársaságban…ahol is “minden állat egyenlő”.

  2. hj szerint:

    Gondolom, az akkormegkellhosszabbítanibicskéig is ott lehetett a házban valahol, csak talán épp kiszaladt a spájzba a disznótorosért.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!