Valami szép

Voltaképp olyan mindegy már, hogy Matolcsy bankja most épp háromszázhúsz millióért vásárolt festményeket. Az is érdektelen már, hogy ebben az évben már jóval milliárd fölött rendezgették be a saját kis múzeumukat, hogy ez a pénz közpénz-e, vagy elvesztette ebbéli jellegét, azon is kár vitázni. Farhátat, csirkelábat sem hozok fel vele szemben érvül, mert ezen is túl vagyunk már nagyon régen. Tudjuk, amit tudunk. Hogy a rablás folyamatos és alapos, a NER elit pedig most azon munkálkodik, hogy otthonossá tegye magának a magyari hazát a saját ízlése, ítélete és gusztusa szerint.

Bazi nagy Miska huszárokkal, nerreál szobrokkal, amelyek a giccsbe ojtott fasiszta tipizálás és héroszábrázolás keverékei a szocreál öntőmunkáséval, plusz a keresztényi ájtatosság. Kapunk szerte a hazában világító kereszteket, térkövet és kivágott fákat, amelyek ugyanúgy a NER-esztétika kellékei, mint az egymásra lépő talpak és a Nélküled mint himnusz, megfejelve a népviseletbe öltöztetett lányokkal, asszonyokkal, akik szalagtartó oszlopként funkcionálnak útátadáskor. És mégsem a NER esztétikája vagy ennek totális hiánya most az élcelődés tárgya, hanem az ontológia, a keletkezéstörténet mintegy.

A Gucci táskában cipelt szaros pelenka, azaz a bennük rekedt paraszt, és nem földmívesi értelemben, hanem morálisan. Tudjuk, hogy csak az első millió ellopása nehéz, aztán a fölhalmozás már könnyebb, és a maffia működésmodellje szerint bőven vetve a keresztet a következő lépcső a pénz tisztába tétele, és a gyermekek, unokák kiganajozása, elit egyetemre küldése, hogy az ő házuk elejét már szó se érje. Ki gondol már Ferdinand Porsche indulására, Hugo Boss náci egyenruha tervezésére. Mészáros Lőrinc unokája sem fog emlékezni a közbeszerzésekre.

Eltartott kisujjal issza majd a teáját gazdagságának ormain. A mi mostani és leendő elitünk azonban egy óriási hibát vétett és vét, hogy mindezt a kereszténység nevében követi el. Mert amennyire hasznos ideológia volt ez ezer évvel ezelőtt a sámánizmussal szemeben, mert rendet teremtett a rendetlen világban, a XXI. században a hitet tenni meg kiinduló és befejező célnak és tételnek, morális és intellektuális restségre utal. A megismerés vágyának hiányára, a belülről fakadó erkölcsi mérce híjára. Ez a bambaság minősített állapota, és ezen a ponton mondjuk Németh Szilárdra tekintünk.

Jó katona ő, mindent elvégez, amit rábíznak, minden a legfontosabb életcéljává válik, amit a lehető legalaposabban teljesít, legyen az a rezsi dolga vagy a honvédelemé. Németh Szilárdban kétségek nincsenek, kérdések sem, arra fordul, amerre a szél fújja, nem kérdi, mivégre van a világon, ami benne az állandó, az a velőspacal receptje, és ma ez elég egy viszonylag fényes karrierhez. Matolcsy még csak nem is jó közgazdász, ami a dolga volna, nem végzi el, mert nem tudja, helyette festményekre és szobrokra szórja el a rábízott pénzt. Matolcsy a mi Medicink.

Új elitünk dőzsöl a frissen lopott pénzben. Késsel, villával enni még nem tanult meg, öltönye ugyan drága de rosszul szabott, műveletlen és ízlésficamos, de leginkább erkölcstelen. A slepp nem kevésbé, de nem tudja. Épp az emlegetett, hamis hitből fakadó restség, morális és észbéli renyheség teszi vele ezt, sem magával, sem a világgal szembe nézni nem tud és nem is akar. Hiányzik belőle az erkölcs azon egyetemessége, amelyet Füst Milán fogalmazott meg, miszerint a földi és túlvilági jutalom reménye nélkül jónak lenni a legigazabb erény.

És nincs meg benne Schopenhauer etikája sem, aki képes volt annak belátására, hogy ürücombot zabálva nincs joga az éhezésről elmélkedni. Minálunk ez azzal a toldással működik, hogy teli hassal még az éhezést is tagadják, így azt hiszik, nincs gond azzal, ha a pénzünket drága festményekre verik el. De, van. Nagy baj van. Viszont számon fogjuk kérni – vigasztaljuk magunkat nagy naivan, ami biztosan nem lesz így. Annak ugyanis lassacskán elmúlik a szezonja, a vetés beérett, a pénzünket eltették és már más neve van. Ráadásul a festmények is ott lógnak a szalonjaik falán.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
1 hozzászólás “Valami szép
  1. Jane Doe szerint:

    Végiggondolva a helyzetünket – vagy végig sem gondolva, mert hiszen zsigerből tudjuk – éppoly kétségbeejtő-reménytelen állapotban vagyunk, mint írtad.
    Vigasztalhatnánk egymást, hogy “innen szép nyerni”, de ez sem igaz, innen már az sem szép, mert itt már csak vesztesek vannak. (Az “elitünk” is az, csak még nem tudja, mert nem érti.)
    És azért sem igaz, mert már a nyereség sem csökkentené a veszteséget.
    Elvégeztetett.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!