Csirkelábfilé cikóriaöntettel

Főzőverseny volt Felcsúton, a budi tövében. Magyarország étele volt a címe, témája pedig a nemzeti összetartozás, ami abban nyilvánult meg, hogy kötelező volt használni piros, fehér és zöld alapanyagokat. Akkor most abban a dedóban vagyunk, amelyik kollektíven nyalja a kedves vezető valagát, de meglehetősen ötlettelenül. Piros, fehér, zöld alapanyagok, ilyet mindenki tud, ha én szerveztem volna, külön előírom, hogy sózni kizárólag a Trianonért hullajtott könnyekkel szabad az ételt.

Az ilyen rendezvényektől viszont megáll az ember esze, és úgy tapod egy helyben kilátástalanul, mint azé, akiből ilyenek jönnek elő. Az ételnek populárisnak kellett lenni, olyannak, amely elkészíthető egy átlagos felszereltségű konyhán, az alapanyagnak pedig adagonként ki kellett jönni ezer forintból. Aki ezt kitalálta, nem nagyon járhat boltba, csak egy ideája volt, óccsó legyen, és olyan, hogy belehasadjon az ember magyari szíve az összetartozás búbánatába. Ehhöz képest nem puliszkát főztek.

A győztes menü: fogasfilé parajlevéllel burkolva, haltej májköntösben, füstölt mangalicaszalonna fátyolban, kapros sajtkrémmel töltött túrógombóc barna vajban pirított reszelt morzsában, tejfölhab, zöldségkosár, marinírozott kelbimbószirom, kápia paprika “csiga” édesköménnyel, piros sültpaprikakrém. A nemzeti jómunkásember bizonyára hajkurássza az asszonyát, ha a dolgozóból olajtól iszamosan hazatérve állapotos asszonykája nem ilyennel várja őt. Ekkor kerül elő a vak komondor.

Ha erre a menüre Németh Szilárd ránéz a velőspacalos kondérja mellől, elsírja magát, a kedves vezető elejti a koviubit és eldugja a kis piros fazokát az erős chili Viktortól feliratú kis üvegcsével együtt. Egyáltalán, egy ilyen menütől mindenkinek meghasonlik a lelke, mint amikor Balog páter miniszterként kaviárral tömte az árva gyerekeket a Hiltonban, vagy özv. Vargáné rántott húst lát, és nem ismeri fel, mert ilyen étellel évtizede nem találkozott. Ez az étel Trianonnal vegyítve maga a skizofrénia.

De azt a böszme tévéműsort is az eszembe juttatja, amelyben – már nem tudom melyik adón lukkitöltőnek – a séf körülnéz a hűtőben, hogy abból a kevésből mit dobjon össze, amit ott talál. Jé, van egy cukkini – örül a műsorban a séf –, és elkészít egy borjúragut krumplival és kukoricával, sült békönnel díszítve, friss tavaszi salátával, ami nyomokban cukkinit is tartalmaz. Mint a kőleves című mese, bár mostanában ezzel a műfajjal csínján kell bánni, mert könnyen rásütik az emberre, hogy nemzetidegen buzi.

Viszont egészen szürreális: Felcsútig kell menni, hogy az ember haltejet (ki kell mondanunk halgecit) egyen májköntösben meg sültpaprikakrémet tejfölhabbal, hogy kilegyenek a nemzeti színek. Aztán erre ráfogjuk, hogy ez maga a nemzeti összetartozás, ami már perverzió. Sőt, alapos identitászavart jelez, hogy a szaros bő gatyánkban úrinépeknek tűnjünk mégis a trágyaszagot givenchyvel igyekezvén leplezni, minden körülmények között az operában. És csodálkozunk, ha a klubban az asztalra hugyoznak.

Nekem mégsem ezek fájnak, mert ezek csak röhejesek. Nekem özv. Vargáné fáj, akit halgecit zabálva azzal etetnek, hogy neki most mennyire jó. Ilyen az új magyar arisztokrácia, amelyik uniós pénzből, eltartott kisujjal issza a Kopi Luwakot, amely köztudottan a cibetmacska ürülékéből készül. S mindeközben Vajna Timi különgépen viszi a nyüves cicáját Los Angelesbe, ami így együtt már József Attila fájdalma, aki hiába áhítozott arra a kurva libasültre. Nemzeti összetartozás. Ja.

Ez van momentán farhátban testvéreim, de hozzá tartozik, hogy soha nem is volt másként. Ma reggel a boltban vettem húsz deka Reál sajtot, mert szeretem. Ilyen füstös-omlós, és magyar. Ezeröt kilója. Fél éve Mona volt a neve nyolcszázért, de három százalék sincs az infláció. Tejet is tettem a kosárkába meg kiflit, mert nem bírok magammal. Meg két csigát is, mert ünnep van. Nem állt meg egy ezresből, a halgecis menü pedig igen. Ennyit arról a valóságról, amelyikben a NER haszonélvezői élnek. Jó reggelt.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
2 hozzászólás “Csirkelábfilé cikóriaöntettel
  1. Yeti szerint:

    Nincs a világon annyi cibetmacska amennyit szarniuk kellene, mint amennyit eladnak ezen a néven.
    Ahogyan extra szűz olivaolaj sem.
    A világ mindig is alig várta, hogy jól átverjék.
    Nemzeti összevissza tartozás, a dédunokák is nyögni fogják a törlesztését.
    Már amelyik ideszületik persze, mert nem mind lesz ekkora marha.

  2. Lövey szerint:

    A Pizza Margherita is piros- fehér zöld, és egy adag ki is jön egy ezresből, de azt már lehúzták maguknak az olaszok. Az én változatom juhtúrós fehér kenyér lenne paradicsommal és snidlinggel. Jól megy hozzá a juhfark…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!