Útban a lelki szegénységhez

„Kellemetlen, ha azt mondják nekem, irodalomtörténész vagyok. Én író vagyok, akinek témája átmenetileg az irodalomtörténet volt.” – Ezt Szerb Antal jelentette ki, és ez teszi érthetővé, miért olvassa (ha olvassa) oly elámulva az ember. Meg persze a mérhetetlen, elképzelhetetlen tudástól is, amit épp emiatt porcukorral meghintve ad elénk, hogy tömhessük magunkba. Attól, hogy Szerb Antal nem poros professzorként, hanem hajnali, játékos napsugárként vezet be minket az irodalom (egyetemes és magyar) világába, még baja nem lehet annak, aki nem olvassa. És mégis van.

Mint most például ifj. Lomnici Zoltánnak, aki a Századvég jogászaként a butaság bátorságával érzett késztetést, hogy Szerb Antalba belerúgjon, amit így abszolvált Orbán pincsije: “Az irodalomban is, azt hiszem, hogy nagyobb hangsúlyt kapott az egyetemes irodalom, a nemzetközi irodalom sok esetben, mint például a hazai. Kedvenc példám, hogy Szerb Antal világirodalmi kötete az többszörösen vastag, mint a magyar irodalomról szóló monográfiája. Számomra ez is szembeötlő volt már gimnazista koromban. És ez volt az ajánlott irodalom az irodalomórákhoz.”

Ez a Lomnici ott tart, vette a fősodort, miszerint Szerb Antal rossz, Wass Albert jó, s ha már a belbecshez fingja nincs – mi szerepel abban –, a külcsínbe köt bele, az egyik vastagabb, mint a másik, és a kötése is biztosan szebb amannak. Hogy ez a Lomnici mennyire hülye, már az is megmutatja, hogy az egyharmad terjedelembéli különbséget nevezi többszörösnek, ám, akik kijelölték Szerb Antal indexre tevésének irányát, ennél azért alaposabbak, és éppen ezért elborzasztó látni azt, hová jutottunk. A könyvégetések előszobájába, s ha ugyan fizikailag még ugyan nem, de a lelkekben már rég ez folyik.

Amikor Szerb Antal pályázott a magyar irodalom történetének megírására, azt is a előadta folyamodványban, hogyan tekint anyagára: „Meg kell változtatnunk a csillagos égbolt rendjét az irodalomban. A régiek úgy szemlélték a világot, hogy Magyarország volt a világ közepe, és a többi ország csak arra való volt, hogy Magyarország más-voltához az ellentétet szolgáltassa. Az ő előadásukban a legfőbb szerep annak jutott, hogy miben különbözik Magyarország Európától – mi azt mutatjuk meg, hogy miben hasonlít hozzá.” – Akkori és mai borgőzös fasiszta szemmel ennél nagyobb bűn nem lehet.

Szerb Antal szemlélete – a szellemtörténet az eszmetörténettel szemben – gyökeres ellentéte a turulos, szent koronás, isten kalapján bokrétás, provinciális tehénbőgésnek. A szellemtörténész mindent egységben lát, nem csoda hát, hogy mikor Szerb Antal nekilátott a magyar irodalomtörténet megírásának, a fő szempontja az volt, miként hatott a mindenkori európai korszellem a magyar irodalomra a pilisi szívcsakra helyett. Az irodalmat folyamatnak tekintette, amelyben a nemzetek fölötti jelentőségű írók és művek évszázadokon és országhatárokon átemelkedve megtermékenyítik egymást.

Viszont, ami most történik, az már megtörtént egyszer. Szerb Antal irodalomtörténetét az akkori Lominicik betiltották, az akkori országgyűlésben védve tőle a nemzet vérgőzös öntudatát. Szinyei kultuszminiszter 1943-ban ekképp számolt be hazavédő akciójáról: „Ez a magyar irodalomtörténet stílusánál, valamint szerzőjének szellemi beállítottságánál fogva kellően nem tájékozott rétegek számára valóban értékromboló lehet…E meggondolások alapján máris intézkedtem Szerb Antal irodalomtörténetének a vallás- és közoktatásügyi minisztérium fennhatósága alá tartozó mindazon könyvtárakból való kivonása iránt…”

Szinyei kultuszminiszter sem tudott magyarul, ezek a maiak sem tudnak. Azonban ő még vette a fáradságot, hogy elolvassa, ma már annyi is elég, hogy nem elég testes a mű. Ezzel nem azt jelzem, hogy az akkoriak jobbak voltak, csak alaposabbak. Olyannyira, hogy mint tudjuk, 1945-ben nyilas suhancok Szerb Antalt agyon is verték. Ugyan az már történelem, viszont, ami most van, az meg a valóság azzal a ráismeréssel, hogy útban vagyunk a lelki szegénységhez megint, iramlunk Radnóti tajtékos ege felé. Viszont hogy Szerb Antalt mindenhonnan kitiltották, annak volt előzménye is.

„Tudja-e miniszter úr, hogy Szerb Antal a könyvével milyen értékrombolást követett el? Ismeri-e a miniszter a nemzeti közvélemény felzúdulását a könyv ellen? Hajlandó-e a miniszter úr a magyar irodalom és tudomány értékromboló műveit és annak művelőit a szellemi kultúrközösségből kiközösíteni?” – Így hangzott az a parlamenti interpelláció, amely tragikus végkifejletét ma már ismerhetjük. Lomnici és az összes többi mostani mélymagyar épp ilyen interpellációkat mondanak és írnak egyfolytában, muníciót adva a mai keretlegényeknek. Itt tartunk. Ide jutottunk.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
2 hozzászólás “Útban a lelki szegénységhez
  1. hj szerint:

    Az én számomra meg az volt szembeötlő már gimnazista koromban, hogy a világirodalom mint olyan, többszörösen „vastagabb” a magyar irodalomnál.

  2. remete szerint:

    Értelmes, tanult emberek ezek a mai pártkáderek is. Ezért kellett volna 89-ben “keresztre feszíteni” az összes értelmes, tanult szekértolót, hogy legalább egy emberöltőnyi időre megkapják a figyelmeztetést: elsősorban emberi minőséget várunk el mindenkitől. Aki meg szólni, írni is tud, attól hatványozva! De hát már a “komcsik” is felhasználták az előző rendszer emberhulladékát.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!