Fejezetek egy fenyőfa életéből (2.)

Karcsit, mint valami rongyot vagy kapcát, fölhajították egy teherautó platójára, s, ha lehet ilyet mondani az ő esetében – kivágva, megkötözve és haldokolva – viszonylag jó helyre került. Nem legalulra, hogy agyonnyomják, nem is fölülre, hogy egy óvatlan kanyarban lerepüljön, s betörje a mögötte haladó autó ablakát szégyenszemre, hanem épp középre. Bár itt sem volt jó, hogy is lett volna, mert hogyan is érezhetik magukat a gályarabok, a marhavagonba zsúfoltak, vagy akit épp kordén visznek a vesztőhelyre. Úgy, mint Karcsi, aki fenyő létére szégyenszemre fázott, sajgott a dereka és a csonkja, hogy a gúzsba kötött ágairól ne is beszéljünk.

Rengetegen voltak a teherautón, Karcsi el sem tudta képzelni, mennyien lehettek. Vég nélkül utaztak, és csak sóhajtozásokat lehetett hallani, meg zúgásokat, morgásokat és suhanásokat, mint amilyen hangot az ő autójuk is kiadott. Hosszú órák teltek el, mire megálltak, ám, hogy hová kerültek, senki nem tudta, de idejük sem volt ezen gondolkozni, mert durva kezek nekiláttak lehajigálni őket az autóról, le az aszfaltra kímélet és szánalom nélkül, csak úgy nyekkentek. Aztán egy másik kéz úgy, ahogy voltak, megkötözve fölállogatta őket, egymás mellé szorosan, hogy szúrt a másik tüskéje. Ezt akár ironikusnak is tarthatta volna Karcsi, ha lett volna kedve merengeni. De nem volt.

Meg nem is ismert ilyeneket ő, hogy irónia. Egyszerű fenyő volt, és hiába nevezték faiskolának, ahol eddig lakott, semmit nem tanult ott. Igazság szerint most már szinte mindegy is volt, mert érezte, hogy lassacskán száll ki belőle az élet, elkezdtek potyadozni a levelei, ágai lanyhultak, mint egy vén, nyugdíjas fenyőnek. Ide jutott élete virágán, hogy érezhetően haldokolt. Ölni tudott volna egy kis vízért, de csak a csonkja sajgott, amikor megtörtént vele a borzalom óta az első jó dolog. Levették róla a neccet, kissé kinyújtóztathatta az ágait, így helyzetével átmenetileg elégedett is lehetett, ha állítható ilyen egy haldoklóról, és mért ne lehetne. Őt is várhatja a fa mennyország, vagy valami ilyesmi.

Most tudott először körülnézni, hová is került. Nagy, mahomet házak vették körbe, nagyobbak, mint akármilyen vén fenyő, és annyi ember, amennyit elképzelni sem lehet. S ami a legérdekesebb, mindenféle fajta, és nem gumicsizmában voltak. Karcsi eddig nem gondolta volna, hogy emberből is ennyiféle lehet, igazából nem is gondolkodott az emberek felől, és idáig jutott az elmélkedésben, amikor az egyik közülük megfogta, megforgatta, hajlítgatta, méregette és megvette. Rabszolgavásár, döbbent rá Karcsi, ahogy végignézett a többi fenyőn, de sok ideje nem maradt, újra megkötözték, sőt, fölgumizták egy autó tetejére, úgy utazott most.

Kezdte elveszíteni az eszméletét, s tulajdonképpen az elkövetkező időt, mint valami álmot élte meg, ahogy fokozatosan szállt el belőle a lélek. Egyszer csak megálltak, leszedték az autóról, szűk helyeken vitték fölfelé, be, valami iszonytatóan meleg helyre, hogy szomjúsága szinte elviselhetetlen lett. Csonkját farigcsálták, de fájdalmat nem érzett, fölállították, mindenféle cifra nyomorúságot akasztottak rá, gyertyákat gyújtogattak rajta, hogy több helyen megégett, énekeltek neki, de ez az egész olyan volt, mint árnyképek a falon. Vetített élet, ami már alig is az övé. Levelei már megállíthatatlanul peregtek, szinte csak a csontváz-ágai maradtak.

Ilyen állapotban hajították ki az utcára. Zuhant a magasból, szállt alá, alatta a föld, felette az ég, de sehol egy létra. Nyekkenve ért le a betonra, az utolsó levele is odalett, már levegőt sem kapott, úgy hevert ott fuldokolva, csontvázként, amikor egy kéz ragadta meg. Húzta a flaszteron, vonszolta végtelennek tűnő időkig, amikor Karcsi meglátta, hová is cipelik, mert ott, a sarkon állt egy ketrec, telis-tele fenyő csontvázakkal, kihunyt szemű fenyőkkel, kicsikkel és nagyokkal, mindenféle fajtával, gyerekekkel, öregekkel, életükben fennhéjazós ezüstökkel, nordmannokkal, és mind egyforma volt a halálban. Odaértek, a kéz felemelte és dobta a sírjába. Élek még, kiáltotta, de nem értették, s ha értették volna úgy feleltek volna: dögölj meg.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,
1 hozzászólás “Fejezetek egy fenyőfa életéből (2.)
  1. Jane Doe szerint:

    Vagyunk így néhányan, elveszve, mint a kidobott fenyő, alattunk a föld, felettünk az ég, a létrát meg tán’ nem kellene annyit keresni – erről egy Váradi nevű juhászember tudna mesélni…, ha tudna.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!