Fejezetek egy fenyőfa életéből

Karcsinak hívták a fenyőt, aki évek óta növekedett, játszadozott, lengedezett és sóhajtozott a fenyőneveldében. Egyszerű lucfenyő volt, semmi pucc, semmi pávaság. Olyan volt, mint akármelyik lucfenyő, akik ezerszámra álltak mellette, némelyik kissé csálébb, ritkásabb, nyomorultabb, de fenyő volt mindahány, nem volt alávalóbb egyik sem a másiknál, Isten teremtménye az összes, egy vérből valók. Sőt, még a génjeik is szinte teljesen megegyeztek akár egy nordmann fenyőével is, pedig ezek annyira fönt hordták az orrukat a pedigréjükkel, sokszor szóba sem álltak egy Karcsi féle egyszerű luccal.

Persze eleinte nem volt semmi baj, nem tudott Karcsi semmit, a butaság bátorságával éldegélt. Magonc korában beszélni sem tudott, csak nyújtogatta magát a nap felé és szítta a vizet, hörbölte nyakló nélkül, mert állandóan szomjas volt. Aztán, ahogy iperedett, megtanult beszélni is, már szóba tudott elegyedni a szomszédjaival, akik közt voltak nagyobbacskák is, akik már többet tudtak a világról, hallottak ezt-azt, és nekiálltak riogatni a kisebbeket, hogy jön majd a fűrészkezű ember, elvágja a lábukat, aztán megkötözve, autóra zsúfolva ismeretlen helyre viszik őket.

Ki tudja, milyen sors vár ott, így károgtak és lázítottak az öregebbek, de nem tudni mi céllal, hiszen elszaladni nem tudtak, kiabálni ugyan igen, de azt rajtuk kívül senki nem értette. Senki nem tudott fenyőül, az ágaikat leszaró cinkék, a tövüket szétpisáló kutyák sem, az emberek meg pláne. Egyébként az öregebbek sem láttak még soha fűrészkezű embert, ez a képzelet lázas szüleménye lehetett csak, mert az emberek jók, csak büdösek. Ezt lehetett megállapítani róluk, ahogy gumicsizmában, szőrösen néha megjelentek, dőlt belőlük a cefre ismeretlen szaga, és más különlegességek.

Szóval, hogy fűrészkezű lett volna köztük, ezt senki nem tudta, ilyet senki, soha nem látott, csak ijesztgetés volt, legenda, mint a boszorkányok és tündérek vagy a rézfaszú bagoly. Ilyennel se találkozott soha Karcsi, igazival igen, mikor már nagyobb volt, ott ücsörögtek az ágain, de ezek is csak úgy leszarták, mint akármilyen egyszerű cinke, secko jedno, madár, madár, mindegy is, ilyen egy fa élete. Aztán egyik nap megjelent egy gumicsizmás alak kezében krétával, méregette a fenyőket, és olyiknak keresztet rajzolt a törzsére, úgy néztek ki, mint a felcsillagozott zsidók a stigmájukkal, hogy mi vár rájuk, azt senki sem tudta.

Karcsi is kapott ilyen jelet, ahogy rajzolgatta őt a cefreszagú, csiklandozta a hasát, hogy felnevetett, göcögött, a többiek meg lehurrogták, hogy ne röhögjön, mit röhög, kuss legyen már, és a cefreszagú elment, csak a felhő maradt utána tele muslicákkal. Így jött el az éjszaka, a fenyők aludtak, csak Karcsinak voltak rossz, furcsa érzései, mert nem tudta mire vélni a keresztet vagy ikszet a hasán, ilyen világvége hangulata lett tőle, és a hold is furán világított. A madarak is hallgattak, pedig mit nem adott volna érte, ha most jól leszarják akármelyik ágát vagy az összeset, mert nem tudta Karcsi, milyen a halálra ítéltek magánya, ahogyan közelít a hajnal.

Aztán elérkezett, csípős, de tiszta idő volt, amikor a távolból sikoltozás hallatszott, hogy itt a fűrészkezű ember, szaladtak volna, de nem tudtak, és azt is kiabálták, hogy viszik őket, jajj, Istenem. Karcsi most értette meg a keresztet a hasán, most fogta fel a sorsát, az egész eddigi életét, lett világos a trágyázás, gondoskodás. Minden világos lett, ahogyan a fűrészkezű ember hozzá lépett, Karcsi behunyta a szemét, és érezte a lábába hatoló iszonyatot, ahogy elszakítják a gyökereitől, ordított, de nem hallották, sírt, de senkit nem érdekelt. A nagyobbak mondták, van még pár napjuk, amíg a nedvek el nem apadnak bennük, ha nem erőlködnek, több is lehet.

Karcsit ez már nem érdekelte egyáltalán, ott feküdt a földön legyilkolva, fönt az ég, amit még sohasem látott így, körötte hevertek a sorstársai, nyögések, sziszegések hangja áradt mindenhonnan, mint hülye filemkben csata után. Éppen csak ágyúcsövek nem füstölögtek, de ez a valóság volt. Ahogyan ott feküdtek legyilkolva de élve mégis egy kicsit, kis időre, másik cefreszagú jött, és valami géppel egy neccbe gyömöszölte őket. Ennél megalázóbbat Karcsi elképzelni sem tudott, a csonkja sajgott, ágait természetellenesen összefogták, hogy mozdulni sem bírt. Azt hitte, ennél rosszabb nem lehet. Lehetett. Fogták, fölhajították egy autóra, összezsúfolták a többi megkötözött társával, hogy levegőt is alig kaptak. És most utaznak valahová.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum