Kampec dolores XCIII. – Már őszül is

Battyogott Béla a macskával az oldalán, maguk mögött hagyva a csatateret a halott napraforgókkal és a rajtuk hortyogó győztes sereggel, az egész falu kósza, szegény, szerencsétlen népével, a bánatos szeműekkel, az olajos hajúakkal, a protkósokkal és duplagyűrűsökkel. Ott pihegett mind az összes kimerülve a viadalban, mert a bál tényleg véget ért, és már őszült is. Előttük pókok indultak világjáró utakra ökörnyálakon, migráncs-pókok, kicselezve a kerítést, hogy magyar pókokból mindenféle más pókokká váljanak. Idegenszívű pókokká, hogy számtalan utódjukat majd ne magyarul tanítsák szőni-fonni, legyet fogni, akcentusos pókok legyenek, akik lenézik azt, aki a budiban éli az életét, szarra járó legyekre les, és nem ismeri a tenger sós illatát, mert nem volt mersze az ősszel ökörnyálra pattanni, és nyolc szemét a szélbe meríteni, s csak utazni, utazni, hogy sose legyen vége.

És a pockok, istenem, a pockok is, az ürgék egerek, alagutakon, vájatokon, iramlottak elfele, gyűltek a gólyák, fecskék, mintha nem is ősz jönne, hanem az Armageddon maga, és rajta csücsülne Bruce Willis. De a macska róla még nem hallott, mozit, ha nézett Truffaut-nál alább nem adta, és olykor, ha nem figyelt oda, eltartott kisujjal itta a teáját, mert sznob, falusi macska volt, akire ráfért volna egy kis ökörnyálon repkedés, de nem ment sehová. Szerette Bélát, akit megszelidített, és így felelősséggel tartozott érte. És most, hogy már őszült is, itt hagyni különösképp nem lehetett, mert ki tudja, ki sejtheti, hogy mi következik a csalfa időben, hogy jön a fagy majd, s vele a miniszteri értesítő, üljön át másik kocsmába, jövünk. Így mormogott a kurvaélet a macskában, amit Béla viszont dorombolásnak halott, ettől ellágyult, mint a gyertya viasza, már nyúlós lett a lába, terült szét, hogy a macskának jégért kellett iramodni, különben elpárolgott volna a barátja.

S ahogyan a veszélyek elmúltak, úgy ügetett a páros a falu felé, a Szentháromság térre, a végcélhoz, minden dolgok ősatyjához és újszülött fiához, az ivóba, hogy tegyenek valamit ezzel a melankóliával, ezzel a spleennel, amely a napból szivárgott már vízszintesen és olyan erővel, hogy a pókok feléje fordították ökörnyál hajójukat, és igyekeztek a fénybe. A téren viszont odalett az összes varázslat, meg a ragacsos csönd is mind odaveszett, mert a közmunkások, a tér és idő másik állandó és fix elemei, hogy a fülükhöz kötve a világot ki is lehetne fordítani a sarkaiból, szóval a közmunkások álltak most háborúban, mint a falu népe az előbb a napraforgókkal, ők pedig a záporozó levelekkel. Úgyannyira őszült, hogy gyorsított felvételként sorvadtak, sárgultak, asztak össze a fák, a bokrok és a sors levelei a téren, és bombázták a közmunkásokat, akik úgy úsztak az avarban, eveztek a söprűjükkel, mint a gályarabok az életükért.

A nyakukig ért olykor, fuldokoltak benne, úgy jöttek azok a levelek, mint a stukák, nyári zápor és hóvihar elegye, és az egész Szentháromság szobor minden alakja csak bambán nézett. S nem azért, mert ilyet még soha nem láttak, hanem, mert tehetetlenek voltak, pancser, szemfényvesztő banda. S ahogyan a közmunkások hajtották el a zúgó leveleket, halmozódtak azok, hegybe álltak, már a templom tornyáig értek azzal fenyegetve, hogy elnyelik az egész kócerájt, bádogbánost, parókiát, sekrestyést és minden aprószenteket. A sekrestyés valamennyi és végső erejét összeszedve átúszott, áttempózott az avartengeren, félreverte a harangot, mintha az ért volna valamit is a veszedelem ellen. De nem felelt senki rá a távol, ájulatba burkolt Neriából, mert őszült is, és mindenkit elfelejtett. És, amikor már a közmunkások sem bírták, s ott fulladoztak, a macska mormogott, hogy ájn, cváj, dráj, csettintett, és mindennek vége lett.

Mert, mint tudjuk már nagyon régóta, a drága és jóságos Behemót volt ő, akit Woland mester azért hagyott itt, ebben az elfeledett szegletében a világnak, hogy minden erejével, az összes hatalmas bűbájával óvja Bélát, hogy ne szippantsa be őt sem az idő, sem a templom tornya, vagy más gyalázatosságok. Terve volt vele a vénnek és örök fiatalnak, felemelő és gyalázatos terve, hogy ő legyen, ha nem is az új próféta, de Woland ostora majd, ha szólít az óra, és ki kell vezetni az ostobaság gyalázatából a falut, amely ott feküdt a lekaszabolt napraforgókon most is, észre sem véve, hogy szól az idő, a történelmi és emberi idő, trombitál rosseb módra, hogy ébredj a valóra. De ezeknek fújhatta. Így hát a macska kézen fogva Bélát mendegélt vele a térre, és elkezdett szelíd öregek módján köhögetni. Ez mutatta az őszt végérvényesen,újabb szakaszát a végtelen időnek.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!