Lázár János munkát oszt

“Mi a Fideszben soha nem pozíciót, hanem munkát ajánlunk mindenkinek. Aki csatlakozik hozzánk vagy aki közénk tartozik, arra számíthat, hogy mindenkinek lesz munkája. Azoknak is, akik a képviselő-testületekben dolgoznak, azoknak is, akik a városházán és azoknak is, akik civilként segítik ennek a közösségnek a boldogulását.” – Ezt Lázár János mondta bele a langymeleg makói légbe és a rajongók képibe, mert valljuk meg, ki más járna Lázár Jánost hallgatni, hacsak nem az elalélós eszementek. Illetve természetszerűleg, akit megfenyegettek, ha holnap is dolgozni akar, legyen ott rajongani. Ilyenre is van példa dögivel.

Ebben a civilizációban, amit összehoztunk az évezredek alatt mi, emberi organizmusok, a munka maga az élet. Munka nélkül megdögölünk, éhen veszünk és a fülünk is lekonyul. Lázár János tehát Makón életet ígért azoknak, akik vele tartanak, akárha valami nagyúr vagy istenség. Mindezt a polgári gondolat nevében, amely húsz éve lobog, és aki a Fideszre szavaz, az tovább viszi, vagy őrzi a tüzet – amit Orbán lobbantott – akárha Vesta papnő. A dolog azonban nem olyan mókás, mint amilyennek elsőre tűnik, sőt, inkább tragikusnak mondható. Mert naturálisan ez úgy hangzik: vagy ránk szavazol, vagy megdöglesz.

Itt tartunk, és ez nem túlzás, hiszen tudvalévő az a gyakorlat is, hogy a közmunka elnyerése a Fideszre ikszelt és lefotózott szavazólaphoz kötött. Ez bűncselekmény, de az országban annyira eláradt a gonoszság, hogy ilyen kicsiségekre senki nem ad. Ezidáig a közmunkák birtokosai, így élet halál urai a falvak polgármesterei – rajtuk keresztül a Fidesz és a csúcsokon a köpcös-potrohos O1 Mihály – voltak, ami feudális gyakorlat megspékelve némi krumplival biztos szavazói bázist jelent a vidéki Magyarországon. Lázár szavai viszont arra utalnak, a városokban sincs ez másként, az ország tehát letarolva, megfenyegetve, fogságban tartva.

Lázár, mint élet-halál ura a párt szolgálatáért munkát ajánl a képviselő-testületekben, városházán és a civil életben, mert senkit nem hagynak az út szélén. Ha kinyalod a seggét, lehetsz frakcióvezető, felügyelőbizottsági vagy akármilyen bizottsági tag, titkárnő vagy ügyfélszolgálatos a városházán, lesajnált tanár vagy dadus, tűzoltó meg katona. Az a kérdés, hogy meddig éri meg mindez. Mi az a pont, amikor az ember azt mondja, elég. Mint a riporternő a köztévében, akinek tele lett a töke a hazugságokkal, és most pincérnő Ausztriában. Elment tehát, mint annyi sokan, de mi lesz azokkal, akik kénytelenek maradni kisdedek vagy pelenkázni szükséges szülők miatt.

Hogy a megalázást és kiszolgáltatottságot meddig lehet elviselni, vagy mikor jön el az a pont, amikor már minden mindegy, és előveszi az ember a ládafiából a macsétáját, karikás ustorát vagy vízipisztolyát és föllázad, azt nem lehet tudni. Lenin apánk ezt úgy határozta meg forradalmi helyzetként, hogy az alul lévők nem tudnak a régi módon élni, a felül elhelyezkedők pedig a régi módon kormányozni. Sajnálatos módon azonban ez nem a XX. század eleji Oroszország, a Lázárnak tapsolók sem muzsikok, és még mindig azt hiszik, van mit veszteniük, pedig már semmijük sincs, csak úgy képzelik, hogy van. Megzabált mindent a civilizáció, az ideák pedig elvesztek.

Csak rá kell nézni prime minister Viktor Orbánra, akiből hiányzik minden karizma. Nem is démon, csak egy potrohos parasztgyerek, és ilyen munícióval képes megigézni pár millió embert, ami azt mutatja, hogy az emberiség – s benne a magyarság különösen – teljesen elkorcsosult. Hiányzik belőle a látomás és az indulat, fölzabálja a bulvár, horizontja annyi, hogy mikor fingott valamely celeb, és az állatkerti maki nyomorúsága jobban izgatja, mint az utcán élő hajléktalané. Ez az, amit meg akar őrizni Lázár seggét nyalva és neki behódolva. Legyen meg a söre, a kirántott hús, addig baj nem lehet. Ez az idea, és ezért nem fog változni semmi. Mert ami ganyéság itt megtörtént – és még fog -, attól máshol leszakadna a plafon. Itt meg…Hagyjuk inkább.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,
1 hozzászólás “Lázár János munkát oszt
  1. miki1950 szerint:

    Na, itt nincs a kutya elásva! Ennyire nyíltan, ilyen végtelenül pofátlanul kinyílvánítani uralkodásuk lényegét célját és értelmét – azt mondom, süket, vak és nem beszél az a társadalom, az az Európai Unió, amelyik ezt nem teszi szóvá, nem jegyzi meg és nem lép fel ellene!
    De látom, hogy az ilyen és hasonló megnyilvánulásokkal tesztelik a társadalom jobbik felének a tűrőképességét is.
    Na meg persze a megfélemlítés és ezáltal a szavazatbiztosítás leghatékonyabb eszköze.
    Haladnak rendesen a fasizálódás útján.
    És kiváló prime minister lesz belőle!

Hozzászólás a(z) miki1950 bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!