我是匈牙利人

Kövér László kezd egészen mélyre süllyedni, a sötétségbe bele az összes elvtársával és cimborájával együtt. Bár túl hosszú utat megtennie nem kell, elég régóta a lehangoló cél közelében van, a mostani magyar-rinyálása azonban egy újabb jelentős grádics. Ebben egy mondaton belül mond ellent önmagának, és még szerencse, hogy ezt a mutatványt egyetlen szón belül nem lehet megtenni (bár arra is képes volna). Akkor e téren már teljesen elérte a mocsarat ezek szerint. Magyar az, akinek négy gyereke van – mondja Kövér -, magyarul tudni nem követelmény, ezen túl van neki tizenhat unokája, akik viszont már magyarul csacsognak.

Ez valahogyan nem áll össze, de ez Fideszéknél nem is előírás. „我是匈牙利人” – vagy „Я венгр”, esetleg „Mən Macarıstanlıyam”. Itt most kínaiul, oroszul és azeriül mondtam azt, hogy magyar vagyok, ha már testéri népek, ugye. És akkor föltenném az obligát kérdést, ha van négy gyerekem ilyen bemutatkozással, akkor magyarnak minősülök-e, vagy ehhez elég, ha a Fideszre szavazok. Mert ez lesz lassan az egyetlen kritérium. Az eljövendő önkormányzati választásokon is már az Unión kívüli nem magyarok is szavazhatnak, elegendő hozzá egy itteni lakcím. Már látom, ahogy névleg megtelnek ukránokkal a disznóólak.

Ilyen tempóval egyébként a magyar állatkertben született zsiráfok, makik és elefántok is szavazhatnának, van magyar lakcímük és szeretik a narancsot. Tényleg itt tartunk lassan, s ebből kitetszik, hogy Kövér és elvtársai egyrészről a végtelenségig tágították a magyarrá nyilvánítás lehetőségeit, más szempontból viszont erősen szűkítik azt a kört, amely szerintük magyarnak tekinthető. Én például ilyen szempontból egyáltalán nem számítok annak, csak két gyerekem és négy unokám van, arról nem is beszélve, milyen elképesztő globalista-liberális képzetekkel van tele a fejem, és életemben nem szavaztam a Fideszre. Így a NER szempontjából létezésem fölösleges és indokolatlan.

Örülhetek úgymond, hogy luk van a valagamon, és még nem vitt el a nagy, fekete autó. Hogy ezek meghülyülnek, az már a kokárdánál tudható volt, de, hogy ennyire, az nem volt benne a pakliban, aztán mégis ide jutottunk. Az első lépcső volt a magyarság meghatározásában, hogy az a magyar, aki addig hordja a kokárdát, ameddig Orbán Viktor óhajtja. Aztán jöttek sorban a kirekesztések, a mai előírás a magyariságra a keresztény, fehér, kizárólag hetero és lehetőleg férfi. A nő addig játszik, amíg négyet nem szül, utána kussol a sparhelt mellett. Ezen kívül minden és mindenki méltatlan arra, hogy magyarnak vallja magát.

Matematikailag még beleszámítanak a Fideszre szavazó lábasfejűek, trogloditák és tízet fialó denevérek, az egy gyermekes, egyedül álló anya viszont nem. Nem is kap semmit az államtól, léte alaptörvény-ellenes, csoda, hogy a világon van. A sor – hogy ki nem magyar – a végtelenségig sorolható, a kivándorolt egymillió semmiképp, jönnek helyettük a sok gyerekes vietnámiak, kínaiak rabszolgának, a rendszer működik, a nemzet pedig – nem fideszi értelemben – a sírba hanyatlik. Elhullanak legjobbjai vagy elmenekülnek, a magyarul sem tudó tizenhat unokások azonban biztosítják a rezsim szavazóbázisát.

Ezt a metódust nevezik embertelennek – lehet is -, egyszerűbb azonban csak fasiszta okádásnak hívni, az ezt kizárólagosan hordozó orbáni génekkel együtt. A magyarul nem tudók, a tizenhat unokások elkötelezettek a nemzet ügye iránt Kövér szerint, és e ponton nem tudható, mi számít nemzetnek és az ő ügyének. Az ember tényleg csak röhögne ennyi ökörség hallatán, ha nem kellene sírnia nagyon. Mert, hogy lefordítsam, és mindenki értse, itt arról van szó csupán, hogy a Fidesz a neki nem tetszőket igyekszik kiszorítani a magyar hazából. Ha a nyugdíjpénztár sem fájt, meg ez sem, ha azt is szó nélkül tűri mindenki, hogy egy magyarul nem tudó kínai döntsön a Mari néni dolgairól, akkor nincs miről beszélni. Mert erről van szó, ha nem lett volna világos.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum