„Mi a Fideszben soha nem pozíciót, hanem munkát ajánlunk mindenkinek. Aki csatlakozik hozzánk vagy aki közénk tartozik, arra számíthat, hogy mindenkinek lesz munkája. Azoknak is, akik a képviselő-testületekben dolgoznak, azoknak is, akik a városházán és azoknak is, akik civilként segítik ennek a közösségnek a boldogulását.” – Ezt Lázár János mondta bele a langymeleg makói légbe és a rajongók képibe, mert valljuk meg, ki más járna Lázár Jánost hallgatni, hacsak nem az elalélós eszementek. Illetve természetszerűleg, akit megfenyegettek, ha holnap is dolgozni akar, legyen ott rajongani. Ilyenre is van példa dögivel.
Ebben a civilizációban, amit összehoztunk az évezredek alatt mi, emberi organizmusok, a munka maga az élet. Munka nélkül megdögölünk, éhen veszünk és a fülünk is lekonyul. Lázár János tehát Makón életet ígért azoknak, akik vele tartanak, akárha valami nagyúr vagy istenség. Mindezt a polgári gondolat nevében, amely húsz éve lobog, és aki a Fideszre szavaz, az tovább viszi, vagy őrzi a tüzet – amit Orbán lobbantott – akárha Vesta papnő. A dolog azonban nem olyan mókás, mint amilyennek elsőre tűnik, sőt, inkább tragikusnak mondható. Mert naturálisan ez úgy hangzik: vagy ránk szavazol, vagy megdöglesz.
Itt tartunk, és ez nem túlzás, hiszen tudvalévő az a gyakorlat is, hogy a közmunka elnyerése a Fideszre ikszelt és lefotózott szavazólaphoz kötött. Ez bűncselekmény, de az országban annyira eláradt a gonoszság, hogy ilyen kicsiségekre senki nem ad. Ezidáig a közmunkák birtokosai, így élet halál urai a falvak polgármesterei – rajtuk keresztül a Fidesz és a csúcsokon a köpcös-potrohos O1 Mihály – voltak, ami feudális gyakorlat megspékelve némi krumplival biztos szavazói bázist jelent a vidéki Magyarországon. Lázár szavai viszont arra utalnak, a városokban sincs ez másként, az ország tehát letarolva, megfenyegetve, fogságban tartva.
Lázár, mint élet-halál ura a párt szolgálatáért munkát ajánl a képviselő-testületekben, városházán és a civil életben, mert senkit nem hagynak az út szélén. Ha kinyalod a seggét, lehetsz frakcióvezető, felügyelőbizottsági vagy akármilyen bizottsági tag, titkárnő vagy ügyfélszolgálatos a városházán, lesajnált tanár vagy dadus, tűzoltó meg katona. Az a kérdés, hogy meddig éri meg mindez. Mi az a pont, amikor az ember azt mondja, elég. Mint a riporternő a köztévében, akinek tele lett a töke a hazugságokkal, és most pincérnő Ausztriában. Elment tehát, mint annyi sokan, de mi lesz azokkal, akik kénytelenek maradni kisdedek vagy pelenkázni szükséges szülők miatt.
Hogy a megalázást és kiszolgáltatottságot meddig lehet elviselni, vagy mikor jön el az a pont, amikor már minden mindegy, és előveszi az ember a ládafiából a macsétáját, karikás ustorát vagy vízipisztolyát és föllázad, azt nem lehet tudni. Lenin apánk ezt úgy határozta meg forradalmi helyzetként, hogy az alul lévők nem tudnak a régi módon élni, a felül elhelyezkedők pedig a régi módon kormányozni. Sajnálatos módon azonban ez nem a XX. század eleji Oroszország, a Lázárnak tapsolók sem muzsikok, és még mindig azt hiszik, van mit veszteniük, pedig már semmijük sincs, csak úgy képzelik, hogy van. Megzabált mindent a civilizáció, az ideák pedig elvesztek.
Csak rá kell nézni prime minister Viktor Orbánra, akiből hiányzik minden karizma. Nem is démon, csak egy potrohos parasztgyerek, és ilyen munícióval képes megigézni pár millió embert, ami azt mutatja, hogy az emberiség – s benne a magyarság különösen – teljesen elkorcsosult. Hiányzik belőle a látomás és az indulat, fölzabálja a bulvár, horizontja annyi, hogy mikor fingott valamely celeb, és az állatkerti maki nyomorúsága jobban izgatja, mint az utcán élő hajléktalané. Ez az, amit meg akar őrizni Lázár seggét nyalva és neki behódolva. Legyen meg a söre, a kirántott hús, addig baj nem lehet. Ez az idea, és ezért nem fog változni semmi. Mert ami ganyéság itt megtörtént – és még fog -, attól máshol leszakadna a plafon. Itt meg…Hagyjuk inkább.
Vélemény, hozzászólás?