Ellopták a mencshelyi pléhkrisztust, erről szomorkodott az ottani polgármester úr, Rauch Csaba. A Dörgicsét Nagyvázsonnyal összekötő főút és a szőlőhegyre vivő út találkozásához állították a lapos megváltót a hegyi nyaralók tulajdonosai, és mindenki szerette, mindig volt előtte friss virág, most azonban eltűnt. Följelentést foganatosítanak a helyiek, hogy megtalálják, viszont lehet, rossz nyomon járnak, mert az is elképzelhető, hogy önszántából hagyta el lakhelyét. Vannak erre utaló jelek ugyanis.
Ezt nekem egy rigó mesélte – amit itt előadok -, aki állítása szerint rendszeresen a lapos megváltó fején szokott ücsörögni, így meglehetős baráti nexusban volt az eltűnttel. Sokat beszélgettek – mondta a rigó – a világ folyásáról, és azt tapasztalta, az utóbbi hónapok erősen megviselték amúgy is rozoga idegrendszerét. Egyre több, arra utaló jelet fedezett fel, amely azt a fixa ideáját támasztotta alá, hogy nem erre a világra való. Sokszor emlegette az Atyát, aki elhagyta őt, sőt, amikor részeg volt, gyakorta hagyta el a száját a homoousziosz szó is.
De én ehhez nem értek – mondta a rigó, aki viszont bőbeszédű volt, be nem állt a szája – folytatta tehát, s azzal, hogy a haverja – mert bízást nevezheti annak, úgy véli – olvasgatta mindig a kirándulók által szétszórt újságokat, amitől teljesen elkeseredett. Ott lógott szegény, odaszögezve-tehetetlenül, és nézte, hallotta, olvasta, hogy a nevében kurválkodnak, ő használta ezt a szót – mondta a rigó – mindenféle fényes ruhájú férfiak, emelgetik azt a keresztet, amelyet pedig ő szenvedett el érettük, úgy tűnik, tök fölöslegesen.
Hosszan sorolta mindig – mesélte a rigó -, ezeknek semmi közük őhozzá, gyötrik a szegényeket, gyűlölködnek, lopnak hazudnak, olyannyira istentelen életet élnek, hogy csodálkozik, az Atya miért nem bocsát rájuk második, tisztító özönvizet. Eláradt a gonoszság, szennyes habjai szent lábamat mossák. Ilyeneket beszélt, mert olvasta egy ott felejtett könyvben, és megtetszett neki. Sokat szenvedett szegény, de nem a megfeszítés fizikai kínjai miatt, hanem az ő lelkében, hogy odahagyták. – Ilyen költői lett ez a csőrös hirtelen.
Tegnap meg azt olvasta egy újságban épp az orra előtt – mondta a rigó – egy kiránduló, hogy meddig élnek vissza a hajléktalanok mindannyiunk türelmével, nekik mindent szabad? Ezen pedig nagyon kiakadt, mocorogni kezdett, recsegett a fa alatta. Aztán, amikor a rádióból szólt valami kappanhang, mert azt is hallgattak ezek a kirándulók, szóval szólt belőle ez az irritáló hang, és azt mondta a menekülőkről, hogy ide ne gyertek, akkor úgy elkezdett tekeregni, hogy odébb kellett röppennem. – Ezt mesélte a rigó.
Ráültem egy bokorra mellette, onnan hallottam, ahogyan nyöszörög, panaszkodik, hogy látott már ő ilyet nyolcvan évvel ezelőtt, akkor is tehetetlen volt, és szidták utána, hogy hol volt, mit csinált, hát hiányzik ez neki még egyszer? Ilyeneket beszélt a lapos megváltó a rigó szerint, sőt, azt is elmondta a szárnyas, hogy aztán, ahogyan a kirándulók elmentek, addig fészkalódott, izgett-mozgott azon a feszületen, míg le nem zuhant a porba.
Ott feküdt – mesélte a rigó -, és azt mondogatta: fekszem megadva, békén, resten, s néz rám át a hangtalan esten, tűnődve sorosomon az Isten. Ilyeneket hadovált össze, pedig aznap nem is ivott olyan sokat. Aztán recsegve föltápászkodott, és imbolyogva elindult kelet felé. Annyit mormogott magában, hogy ő innen elmegy, nem száj ő ezeknek a füleknek, és azt, hiszem, pityergett. Ekkor láttam utoljára, mesélte nekem a rigó, s követelte a kenyérhajat.
Hát ez történt velem meg ma hajnalban drága polgártársak, még mielőtt átmentem volna a piacra. Érdekes eset, meg kell hagyni, és aki nem hiszi, azzal meg mi a francot csináljak?.
Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása