Jézus is elment

Ellopták a mencshelyi pléhkrisztust, erről szomorkodott az ottani polgármester úr, Rauch Csaba. A Dörgicsét Nagyvázsonnyal összekötő főút és a szőlőhegyre vivő út találkozásához állították a lapos megváltót a hegyi nyaralók tulajdonosai, és mindenki szerette, mindig volt előtte friss virág, most azonban eltűnt. Följelentést foganatosítanak a helyiek, hogy megtalálják, viszont lehet, rossz nyomon járnak, mert az is elképzelhető, hogy önszántából hagyta el lakhelyét. Vannak erre utaló jelek ugyanis.

Ezt nekem egy rigó mesélte – amit itt előadok -, aki állítása szerint rendszeresen a lapos megváltó fején szokott ücsörögni, így meglehetős baráti nexusban volt az eltűnttel. Sokat beszélgettek – mondta a rigó – a világ folyásáról, és azt tapasztalta, az utóbbi hónapok erősen megviselték amúgy is rozoga idegrendszerét. Egyre több, arra utaló jelet fedezett fel, amely azt a fixa ideáját támasztotta alá, hogy nem erre a világra való. Sokszor emlegette az Atyát, aki elhagyta őt, sőt, amikor részeg volt, gyakorta hagyta el a száját a homoousziosz szó is.

De én ehhez nem értek – mondta a rigó, aki viszont bőbeszédű volt, be nem állt a szája – folytatta tehát, s azzal, hogy a haverja – mert bízást nevezheti annak, úgy véli – olvasgatta mindig a kirándulók által szétszórt újságokat, amitől teljesen elkeseredett. Ott lógott szegény, odaszögezve-tehetetlenül, és nézte, hallotta, olvasta, hogy a nevében kurválkodnak, ő használta ezt a szót – mondta a rigó – mindenféle fényes ruhájú férfiak, emelgetik azt a keresztet, amelyet pedig ő szenvedett el érettük, úgy tűnik, tök fölöslegesen.

Hosszan sorolta mindig – mesélte a rigó -, ezeknek semmi közük őhozzá, gyötrik a szegényeket, gyűlölködnek, lopnak hazudnak, olyannyira istentelen életet élnek, hogy csodálkozik, az Atya miért nem bocsát rájuk második, tisztító özönvizet. Eláradt a gonoszság, szennyes habjai szent lábamat mossák. Ilyeneket beszélt, mert olvasta egy ott felejtett könyvben, és megtetszett neki. Sokat szenvedett szegény, de nem a megfeszítés fizikai kínjai miatt, hanem az ő lelkében, hogy odahagyták. – Ilyen költői lett ez a csőrös hirtelen.

Tegnap meg azt olvasta egy újságban épp az orra előtt – mondta a rigó – egy kiránduló, hogy meddig élnek vissza a hajléktalanok mindannyiunk türelmével, nekik mindent szabad? Ezen pedig nagyon kiakadt, mocorogni kezdett, recsegett a fa alatta. Aztán, amikor a rádióból szólt valami kappanhang, mert azt is hallgattak ezek a kirándulók, szóval szólt belőle ez az irritáló hang, és azt mondta a menekülőkről, hogy ide ne gyertek, akkor úgy elkezdett tekeregni, hogy odébb kellett röppennem. – Ezt mesélte a rigó.

Ráültem egy bokorra mellette, onnan hallottam, ahogyan nyöszörög, panaszkodik, hogy látott már ő ilyet nyolcvan évvel ezelőtt, akkor is tehetetlen volt, és szidták utána, hogy hol volt, mit csinált, hát hiányzik ez neki még egyszer? Ilyeneket beszélt a lapos megváltó a rigó szerint, sőt, azt is elmondta a szárnyas, hogy aztán, ahogyan a kirándulók elmentek, addig fészkalódott, izgett-mozgott azon a feszületen, míg le nem zuhant a porba.

Ott feküdt – mesélte a rigó -, és azt mondogatta: fekszem megadva, békén, resten, s néz rám át a hangtalan esten, tűnődve sorosomon az Isten. Ilyeneket hadovált össze, pedig aznap nem is ivott olyan sokat. Aztán recsegve föltápászkodott, és imbolyogva elindult kelet felé. Annyit mormogott magában, hogy ő innen elmegy, nem száj ő ezeknek a füleknek, és azt, hiszem, pityergett. Ekkor láttam utoljára, mesélte nekem a rigó, s követelte a kenyérhajat.

Hát ez történt velem meg ma hajnalban drága polgártársak, még mielőtt átmentem volna a piacra. Érdekes eset, meg kell hagyni, és aki nem hiszi, azzal meg mi a francot csináljak?.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum