Én kicsi pónim

Rossz hírre ébredt tegnap Kolumbán Örs István Sepsiszentgyörgyről, és Fatima, a ló, kiderült ugyanis, hogy a Nemzeti Vágta nevezetű eseményen doppingoltak a dicsőség érdekében. Illetve hát, Kolumbán Örs István nem vett be ajzószert, mert nem ő nyargalászott, hanem valaki Fatimával, a lóval etetett meg valami szart, hogy jobban fusson. Aztán mégis a lovat és lovasát tiltották el a kiderülő turpisság után, és nem a méregkeverőt.

Tizenhárom éves ez a Kolumbán Örs István, korán megtapasztalta tehát a világ ostobaságát. Fatima, a ló, nem tudjuk milyen korú, de feltehetőleg ő nem a gonoszságon mereng el most, hanem még azon gondolkozik, mitől volt olyan furcsa íze a zabnak, amitől viszont olyan acélosak lettek az izmai, ellenben utána meg fosott, mint a murányi kuzinja. Mindenhol doppingolnak, a világ összes nyüves versenyén és sportjában, aztán vagy megbuknak, vagy nem.

De, hogy itt mért kellett, azt én nem tudom, ezért is gondolkozom el rajta. Kolumbán Örs Istvánnak még legénytoll se pehelyzik az állán, sőt, félig még a valagán van a tojáshéj, ezért is indult a Kishuszár Vágta nevezetű versenyszámban, ám talán jobban tette volna, ha az Én kicsi pónimat bambulja helyette a televízióban. De tudjuk, hogy a lovaglás a lövészettel, íjazással meg minden ilyen játékkal mennyire magyar dolog, olyan macsós, hogy nem lehet neki ellenállni egyáltalán.

Különben is efelé halad a kurzus, ezért járunk nomád világjátékokra Orbán Viktor magyar isten, valamint Nurszultan Nazarbajev kazah, Ilham Aliyev azerbajdzsáni, Recep Tayyip Erdogan török és Shavkat Mirziyayev üzbég államfő nagyságos színe elé. Ott hős fiaink – és lányaink – íjászkodnak, lovasbirkóznak, távlőnek és húzzák a botot. Ilyképp a Hősök terén való vágtázás beleillik a sorba, ahogyan a messzi múltba révedünk soha nem volt nemzeti nagyságunk igazolására ezen a módon.

Én nem tudom, Geszti annak idején mért találta ki ezt az egészet azon kívül, hogy pénzt keressen vele, mégpedig sokat, de mára, hogy mi lett belőle, az egy érdekes dolog. Magyarkodás. Összegyűlnek itt a népek meg a lovak, és azzal foglalkoznak, hogy magyarok. Lehet, hogy én vagyok a hülye, de ebben a vágtázásban benne van a NER összes perverziója. Még az is lehet, hogy amúgy klassz dolog, csak Orbán miatt üli meg a szarszag, a tanyasi falvédők meg a jó ebédhez szól a nóta hangulata és nívója.

Tudom, hogy genetikusan vagyok hazaáruló, ezért nem dobogtatja meg nemzetietlen szívemet az olyasmi, hogy aranysarkantyú, sorsláda, bokréta, vágtapatkó, mint a Nemzeti Vágta kulcsszavai, sőt, hogy vigyen el a ludvérc maga, még a huszárcsákó és a huszármente sem késztet alélt és pátoszos passogásra. Ezzel is azt bizonyítom csupán, hogy globalista mocsokként nem vagyok Neriába való, de erről én nem tehetek, és vigasztal az a tudat, hogy például Ady sem az ő Párisával.

Messzire jutottam, de ez már csak ilyen dolog, ellenben még mindig nincs meg az adekvát válasz a doppingolás okára és indokára. Mert az, hogy a jogtalan előnnyel Kolumbán Örs István és Fatima, a ló kaptak egy huszártarsolyt, igaz Pál Albert által készítettet, mint a Kishuszár Vágta különdíját, semmire sem magyarázat. Mi volt hát a titokzatos doppingoló mozgató rugója úgymond, ami őt hírért, sikerért szalasztotta (ha már Ady, ugye), s tán éppen ez.

A hír, a siker, hogy a kamasz kölök ott állhasson a kamerák kereszttüzében a huszármentéjében magyar férfiként, holott a csákóját és a koszorúját is alig bírja. Ámde fals szemekben ő ebben a pózban útnak indult a magyar macsók világába, a vak komondorok országába türk ősei mintájára, mint valami beavatási szertartás csúcspontján. De ettől nekem felfordul a gyomrom, nem tehetek róla, és sajnálom ez a kölket.

Nem amiatt, mert most megbukott ő is, meg a lova is. Ez csak sportbaleset, a legjobbakkal – még Putyinnal is hányszor – előfordul, hanem, hogy még becstelenség árán is milyen világ felé terelgeti az, aki terelgeti. És nem a fair play hiányára utalok, mert olyan már itt rég nincs, hanem, hogy ettől ő eljutott a magyar férfiak kétes világába, lovak, íjak, Semjének közé, tehát nerizálják, hogy alkossak megint egy új lexikát. Viszont kár érte, lehetne belőle jó ember is.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,
2 hozzászólás “Én kicsi pónim
  1. Jane Doe szerint:

    Ne sajnáld ezt a kölket, ezen logika alapján sajnálhatnád a miniszterügynök feleségét is, de őt se… Magadat-magunkat sajnáld…,vagy azt se.

  2. Yeti szerint:

    Nem valószínű, hogy téged valaha is bármelyik csutkányfi megsajnáljon.
    A gyomruk se igen fordulgat fel, ahogy ők maguk sem.
    Egyoldalú érzelemmel bírsz.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!