Nem volt olyan régen, január 30-án, amikor az ATV „Csatt” című műsorában Stefka István, a pestisracok.hu lapigazgatója, valamint Zárug Péter Farkas konok Orbán fanok amúgy az ő megszokott, érvektől hemzsegő módjukon föl akarták falni Gulyás Márton civil aktivistát, a Krétakör korábbi vezetőjét, mondván, ki maga, mi a foglalkozása, mi a végzettsége, ki hívta ide, mit keres itt, és hasonló nívós érvek.
Nem foglalkoztam én akkor ezzel, rég megszoktam, hogy ezek ilyenek, leállni velük vitatkozni fölösleges. Tulajdonképpen Gulyás volt a hülye, hogy megtette, meg különben is, cafatokra szedték mások ezt a kettőst, akik annak idején, még a nem gecítlenített Hír TV-ben, meg az Echo-ban kedvükre majszolgathatták egymás és kitartójuk alfelét, senki egy rohadt kérdéssel meg nem zavarta a jóízű lefetyelést.
Gulyás bűne az volt, hogy szembesítette az „Öreget” – így becézi magát Stefka, e néven blogol – pártállami ténykedésével, ami kellemetlen bír lenni, ha az ember képibe mondják a kínos igazat. Pedig ez már tavaly augusztusban megtörtént, amikor Bayer kitüntetésekor lapigazgató úr ekképp nyilatkozott: „Márpedig én nem adom vissza a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét, amit 2011-ben kaptam az 1956-os forradalomról és szabadságharcról készült könyveimért. Büszke vagyok, jól érzem magamat Bayer Zsolt kollégám, Bencsik András, Hargitay András és Szigethy Gábor társaságában.”
Ez a duma kiakasztotta akkor Lakatos Andrást, akinek Facebook-os bejegyzését a Vastagbőr tette közzé, amiből szintén citálok: „Nos, kedves Pistám, te nem csak ezeket a kitüntetéseid nem adod vissza, hanem azokat sem, amiket még annak idején, jóval a rendszerváltás előtt kaptál sok éven keresztül, a Belügyminisztérium céljait szolgáló riportjaidért, tudósításaidért.
Ugyan olyan alázattal vetted át a kitüntetéseket és a pénzjutalmakat annak idején Horváth István belügyminisztertől, Lakatos Ernő, (APO) jelenlétében, mint ma, az új uraidtól.”
És továbbá: „Tudom, tanúsíthatom, mert ott voltam. Mert ha jól emlékszem, a kitüntetéseid és a pénzjutalmaid is az elvtársaidtól kaptad. Ha te nem emlékszel, nézd meg, mi van az okleveleidre írva! Stefka István elvtársnak. És azokat sem küldted vissza az óta sem, akár csak ennek a rendszernek, amiket mostanában kaptál. Gondolom, azt se küldted vissza, amit például l982-ben, a Sajtónap alkalmából vettél át, a „Belügyminisztérium érdekében kifejtett áldozatos munkádért”. És ebben az évben éppen te köszönted meg a belügyminiszternek a nagy tisztességet, amivel elismerték a munkád, a munkátokat.”
I tak dalse, i tak dalse, hogy stílszerűek maradjunk, de mondom, nem foglalkoztam volna ezzel az egésszel, ha Stefka úr a képembe nem mászik megint. Ezúttal a Facebook-on, amely szöveget oly fontosnak tartott, hogy hirdetésben tette közzé mindenki épülésére, és így szól:
„Soros bácsi és hasonmásai előre gondolkodtak. Belülről létrehozták a felhatalmazás nélküli ötödik hadoszlopot, a civilszervezeteket. Legitimációjuk nincs. Senki nem választotta őket, mégis ellenőrizni, irányítani akarja a törvényesen megválasztott parlamentet, kormányt. Ezek rágják belülről szét a rendet, a felépítményt, mindazt, ami magyar több ezer éve. Ez lehetne majd a nagy mű. Igen ám, de ők nem szeretnek építkezni. Ugyanők, a balliberális, anarchista elődök nyomán, az utódok akadályozták meg a Honfoglalás 1100 éves évfordulóján, hogy Magyarország rendezhesse meg az 1996-os Expót. Folytatásként most szeretnék megakadályozni az olimpia megrendezését. Hát ez nem pusztítás, a pusztítás támogatása?”
Ez már átütötte az ingereim küszöbét, és nem is elsősorban a tartalma miatt, hiszen az eltelt évek során az ember megszokhatta, bár azért erre sem árt figyelmezni – civilek, hadoszlop, Soros, rombolás, a rend szétrágása -, és mindezek már nem a szerencsétlen Gulyásra irányulnak, hanem mindenkire, aki nem tart velük a hülyeségükben. Nem is érdekes igazán, csak arra figyeltem föl, hogy ez az érdemdús ember hosszú és áldozatos újságírói pályája nyomán még nem jutott el az alany-állítmány egyeztetéséhez, ami miatt Patonáné tanárnő nagyon mérges lett volna az 5b-ben, de náluk elmegy.
A másik meg a magyarság több ezer éves dolga, amit a szerző felvázol nekünk, mint védendő értéket, amit szintén csak szétrág a sorosbérenc csürhe. Számolgatok itt az ujjaimon, de sehogy sem akar kijönni az a rengeteg idő, hacsak nem Stefka úr is be nem állt a sodorba, miszerint a Szíriuszról érkeztünk, amit a seggünkön lévő piros pötty is bizonyít. Még ez is lehet, ha valaki az Echo TV-nél is fungált. Mert mi tagadás, a szerző által kiemelt szösszenet igencsak fölkeltette az érdeklődésemet, és fölkerestem a forrását, amely Stefka úr blogja e néven: „Az öreg, Stefka István, aki mindenre emlékszik”. A citált rész pedig a „Jönnek, s csak jönnek…” névre hallgató dolgozat, amely nagyon tanulságos olvasmány.
A blog fülén egyébként az érdemdús szerző így kurrikulumizálja a vitéjét:
„Stefka István 1972-től a Magyar Rádió riportereként és szerkesztőjeként dolgozott, az Antall-kormány idején a Hét és a Híradó főszerkesztő-helyettese, majd megbízott főszerkesztője volt. 1997-től a Napi Magyarország, 2000-től a Magyar Nemzet főmunkatársaként, 2007-től az Echo televízió híradójának főszerkesztőjeként, nem sokkal később pedig már a Magyar Hírlap főszerkesztőjeként tevékenykedett egészen 2014-ig. Számos díja között 2010-ben vehette át a polgári újságírás legrangosabb kitüntetését, a Pethő Sándor leszármazottai által alapított Szellemi Honvédelem díjat. Számos riport- és interjúkötet szerzője, köztük a Kairosz Kiadónál a fél évszázados évfordulóra megjelent Mivé lett 1956? és a Rendszerváltók – Mi történik itt? című könyveké. A Magyar Hírlapban rendszeresen jelentkezett vezércikkeivel is, emellett Stefka a Békemenet egyik főszervezője, ötletgazdája. 2015. februárjától Stefka István a PestiSrácok.hu oknyomozó- és közéleti portál lapigazgatója, s e blog szerzője, házigazdája.”
Nincs több kérdés, legalábbis részemről. Mindebből annyi vonható le csupán, hogy Stefka úr az a betűvel foglalkozó organizmus, akit sehonnan nem rúgnak ki, nem adják el a segge alól a lapot, meg sem szüntetik azt, így mindig megmarad számára az a felület, ahol olyan igéket hirdethet, amiből jól meg lehet élni, és alkalomadtán néhány kitüntetés is csurran és cseppen. Nagyobb baj azonban, hogy ő és hasonszőrű pen-pusher társai a mérvadók széles rétegek körében. Belőlük állítódnak elő azok, akik fölrúgják az aláírásgyűjtő standokat, rendőrt hívnak a járdát jámborul festegetőkre, savval védik a pártszékházat, és kopasz erővel a választási irodát, netán menekülőket rugodáznak. És ők a kezet csókoló, szavazó, rajongó gyülekezet is.
És amint – én hülye – végigolvastam a „Jönnek, csak jönnek…” című gyöngyszemet, és alatta is a rajongó kommenteket, akkor a remény sugarát egy régebbi hozzászólásban leltem meg, amikor egy nyilván ilyen szétrágó hadoszlop ekképp jellemezte a Stefka-félékért állva pisálókat:
„Esküszöm, nem tudom, hogy érik meg ezek az emberek a felnőttkort egyáltalán. Ahhoz, hogy ezt a posztot valaki bármennyire is komolyan vegye, olyan mérhetetlen sötétségnek kell a fejében lakoznia, amivel gyakorlatilag semmit nem képes értelmezni a világ történéseiből, és bármi rossz megtörténhet vele. Számomra felfoghatatlan, hogy valaki, aki ezt a posztot komolyan tudja venni, még nem esett le korábban egy hídról (szomjasan nem ivott Domestost), nem vitte el a rézfaszú bagoly, és a bamba pofájával, az élet viszontagságai közt valahogyan elvergődve megérte a harmincat. Hogy lehet ilyen hülyén több évtizedet túlélni a Földön? „
A remény hal meg utoljára.
Vélemény, hozzászólás?