Óbarok behódolás előtt

Óbarok nem valami elfuserált stílustörténeti korszak, hanem egy szegény-szegény falucska Felcsúttól nyolc kilométerre, ahol – híres, nevezetes szomszédjával ellentétben – megállt az idő. Ebbe ragadt bele a nyolcszáz lakos, illetve alkalmanként a sárba, mert nekik még járdára sem telik.

Képtelen fejlődni a falu, amely nyomorúságnak egy oka van, Borbíró Mihály polgármester, aki független, szinte civil, következésképp szeretett települése a központi büdzséből nem kap extra apanázst, egész éves költségvetése annyi, amennyi Felcsútra csak járdaépítésre került, mert ott született a tudjukki.

Az óbarki polgármester tavasszal lemond, mert belátta, hogy az ő politikai tévelygése miatt szenved a falu apraja meg nagyja. Jön majd helyette más, aki az új egység oszlopos tagja lesz, és nemhogy nyugdíjas osztrák nem érkezik majd fékezés nélkül, hanem a della dögivel, köszöntve a megtért, tévelygő bárányt.

Most én gonosz lélek volnék, ha szorgalmaznám, hogy miniszterelnök úr iramodjék a halál lingamjára? Nem hinném, hiszen sokan vagyunk így, sőt, mások sokkal cifrább tartózkodási helyet óhajtanak a szomszéd falu szülöttjének, és nem csak Óbarkon, hanem szerte a kerek országban, s éppen azért, mert így néz ki kies hazánk máma, a fülkemocsok hetedik évében.

Nem tapsolsz ütemesen? Dögölj meg! Ilyen eccerű a kormányzás minálunk, ami mégse egy európai tempó, mondjuk, nem is szánják annak. A röhej az egészben, hogy OV erről már személyesen nem is tehet. Talán azt se tudja, hogy Óbarok a térképen van, ellenben a hivatal az igen.

A hivatal, amely oly ravaszul osztja el az Unió pénzét, hogy abból fussa valakiknek Népszabadságra meg TV2-re – mást momentán nem sorolok, mert véges a képernyő -, az érdemtelenek pedig úgy járnak, mint Óbarok, ahol a lakosok évek óta szenvedik, hogy rossz helyre tették azt a rohadt ikszet.

Ragozni tovább mindezt fölösleges, csupán egy kis anziksz ez, vagy vázlat, skicc a helyről, amelyet Magyarországnak hívnak. Ebben Óbarok momentán így föst: a településen régen egy iskola állt, ami villámcsapás miatt leégett. Később a helyén művelődési ház és könyvtár épült, de mára már megszüntették. Van egy kastély a felső buszmegállóban, de már csak lakóház. Itt van az úgynevezett Öreg-szikla is, a szikla mellett van egy kisebb barlang, a településen található még egy turul-szobor. Ezekről ismerszik meg a falu.

Minden felejthetős, erre a turul szoborra azonban lehet alapozni a fényes jövendőt, ha Óbarok lekerül a COCOM-listáról, és hajlandó lesz felszámolni egyetlen veszélyes civil szervezetét, amelyet Kéknefelejcs Nyugdíjas Klubnak hívnak. Mert ki tudja, milyen bomlasztó tevékenységet folytatnak ezen a fedőnéven a helyi békaemberek.

Viszont az eredendő bűn – ki másé – a komcsiké. 1850-től rendben volt, hogy Felcsúttal igazgatták a falut, egészen 1970-ig, amikor Bicskéhez csatolták. De ez sem volt elég, Óbarok és Nagyegyháza ideológiailag éretlen lakossága az 1999. évi népszavazáson úgy döntött, hogy leválik Bicske városától, és önálló településsé alakul. Aztán ott tart, ahol.

Minden más lehetne pedig. Ha Felcsúttal közös volna a buli, akkor most lenne Makovecz stílusú kutyaházuk is fűtött edzőpályával, ha maradnak a valagukon Bicskénél, akkor meg a kisvasút pöfögne erre, de muszáj volt mindent elcseszni. Most süppedhetnek a sárba szügyig, viszont a megváltás is közel: csak a Viktort kell szeretni. Ilyen egyszerűek a dolgok minálunk, és ennyire aljasak.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!