Mini Erdogan plakátpuccsa

Tudtuk, hogy eljő az idő, tudtuk, hogy ez lesz tántoríthatatlanul. Mégis, merengő szívünk okád véres epét, miközben valami ragacsos trágyát, böfögő bitument pumpál az agyunkba, látván, hogy ím, újra itt van a magyar nép, illetve nemzet nagy és örökös, megbonthatatlan barátja – plázás példányoknak: öribari -, az óriásplakát.

Olyan ez ezekben a bőséggel vigasztaló időkben, mint Bicebócának a palatábla, vagy az égbelátó. Megvan a mi Küsmödink, ha nem plakátol, akkor levelez, de a tudat maga, hogy az ő népjobbító elméje egyfolytában és szüntelen csak a mi javunkon tépelődik-dolgozik, ez maga a másképpen el nem érhető, eget rengető lélekorgazmus, akárha Lenin az olvasókönyvben.

Ezért áll kurvának a nép egy része, amelyik hedonista módon vezéri kezeket csókol, utcán menetel, kommentel, meg minden lófasz. Nem jó neki, ellenben boldog, hogy másnak meg rossz. Így áll össze kies társadalmunk illékony szerkezete, amely permanensen hatalomban tartja a barmot, mert nem talál helyette egy borjút netán, egyáltalán semmit és senkit se talál.

akárMost veszik meg a saját pénzeden a saját lelkedet proletár, ezt el ne feledd! Meg, hogy kuncog a krajcár, azt se semmiképp. Egy kibaszott éve nem látott senki emberfia – hacsak a drót mögött nem – egyetlen ágrólszakadt menekülőt sem széles a honban, akárhogy is nézett szerteszét. Senki nem robbantotta fel a piacot, nagyanyádat sem kúrták boldoggá a rothadó fedelű pajtában. Semmise történt.

Az van, és az hüvelyeződik épp, hogy a mivezérünk Erdogant játszik kicsibe’. Kis ország, kis hülye, nagy plakát. Minálunk nincsenek puccsista tábornokok, süket gukkerrel szemlélődő volt hadügyminiszterek vannak, és amikor a mi bárányunk szervezett 2006-ban égbőlfakadt meséket a mester javára, utána nem vitték el hátracsavart kézzel, mint a török balfaszokat, akik bedőltek a nimfának.

Minálunk Jani lett a farokból, és most épp azon buzgólkodik, hogy széttossza az agyadat, én jó népem. Hajrá Magyarország, hajrá magyarok, mert ott voltunk az Eb-n, így a mi tökeink jók, a barnábbaké meg rátóti csikótojás, ami maga a démon, és nyulak ugrálnak elő belőle. Most néztem épp, hogy egyetlenünk indul Tusványosra, ahol jó gazda módján általában kijelent. Mindig hülyeségeket, de ez most különösképp érdekes lesz, efelől nem nyitok vitát.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!