Te is lehetsz Nemecsek

Budapesten egy állatkerti dolgozó nevelési céllal egy rúgással hátulról a vízbe küldte az egyik iskolai programon ott lévő diákot, mert az a jeget piszkálta. Ez történhetett volna bárhol, szomorú, frusztrált emberekkel csurig van az ország.

Még csak az sem állítható, hogy ez a magyar lélekállapot az elmúlt közel hat év folyománya, egyszerűen így alakult. Lehet, hogy erre teremtett bennünket az Isten, vagy az évszázados félelmek és gyötrelmek ülepedtek le a génjeinkben mint valami túlméretes guano.

Így lehet ez, hiszen az állatkerti dolgozó nem volt sem indulatos, sem mérges. Egykedvűen tette, amit tett. Lehet, hogy az asszonya a bűnös, aki előző este fejfájásra hivatkozott, vagy a villamosvezető, aki hirtelen fékezett. Ez soha nem derül ki.

Az állatkerti dolgozó előző este csalódottan fordult a fal felé, és ágyékában különös bizsergést érzett. Asszonyára sem haragudott, aki tizenkét órás műszak után ért haza. Fáradt volt.

ködReggel, munkába menet valami hülye hirtelen a villamos elé lépett, a vezető satufékezett, és borult mindenki, merre látott. Az állatkerti dolgozó udvariasan elkapott egy nyugdíjast, aztán mosolyogtak egymásra. De gyűlt benne valami, nem tudta megmondani, mi.

Beérve a munkahelyére elővette a reggelijét, és a tescós kenőmájas teljesen íztelen volt. Ezt ette már húsz rohadt éve. Eddig nem fedezett fel benne semmi különöset, elnyammogta, kell az erő. De most valami sajátosat érzett, mintha az életét rágta volna.

Mindegy. Hóna alá fogta a söprűjét, elindult a körútjára, mint minden nap. Valami gyereksereg visongott a tó partján, tele voltak élettel. Az éjjel fagyott kicsit, jeges volt a víz, azt böködték teljesen értelmetlenül.

Mögéjük állt, nézte őket. Hangosak voltak, nevettek, amit sehogyan sem értett. Minek lehet itt örülni? Ezen gondolkodott, meg azon, hogy este meccs lesz, de rossz a tévé. Csináltatásra nincsen pénze. Marad az asszony, aki ha újra fáradt lesz, akkor a zsibbadás. Ezt nem lehet kibírni. Így gondolta.

Az egyik gyerek egészen közel ment a vízhez, szinte belehajolt, úgy birizgálta a hártyás jeget. Mi a francot lehet ezen élvezni, ezen tanakodott az állatkerti dolgozó. Az asszonyra gondolt, a villamosra, a reggelijére, a meccsre.

Szomorú lett. Nem is, az volt már időtlen emlékezet óta. Sőt, nem is szomorú, valami más, a spleen ülte meg, de ezt ő nem tudta. Csak azt, hogy zavarja ez a kölyök az ő világát. Farba billentette, csak épp, hogy beleessen a vízbe. Ettől neki nem lett jobb, csak a gyereknek rosszabb.

A kölök csodálkozva nézett rá, vacogott. Hiába, az éjjel fagyott.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum