Kampec dolores XII. – Istenem, élek!

Béla a földön feküdt, és szidta a kurvaistent, amiben nem is hitt. Macerás egy állapot volt mindez, meg kell hagyni. A fröccsök ura, aki meg valahogyan kimaradt a könnygázból, röhögött, és csillogtatta, amit tudott a pult mögött okosodva. Idézett, habár pontatlanul: – Démosztenész, hát hiszesz te Istent? – Hiszek. – És mi a bizonyságod reá? – Tulajdon engem vert meg, de nagyon. – Ezt mondta bele Béla fejébe kajánul. Undok volt, na, és szemét, de azért odanyújtotta a mancsát, hogy gyere.

Föltápászkodtak így együttesen, és el köllött dönteni a hogyan továbbot, mert ott álltak, másrészről feküdtek a semmi közepén a nagy fővárosban. Gépjárművet idealizáltak maguk elé, és megint csak a kocsmáros volt az éberebb. Gyalogolni hívta Bélát, hogy menjenek már valami jármű felé, mert haza is kellene jutni, de ez nem tűnt egyszerű foglalatosságnak. Háborús övezet lett a tér, ahová kerültek. – Meg vannak ezek vadulva. – Így összegzett Béla, miközben a taknyát törölgette, és szipogott.

összecsapÉs tényleg meg voltak vadulva. Béla most épp azon igyekezett nagy buzgósággal, hogy életben maradjon, ami nehéz feladat volt, de huszárosan megoldotta, ezt meg kell hagyni. Viszont az embereknek olykor-olykor szükségleteik is támadnak, amely gondot valahogyan meg kell oldani, ez nyilvánvaló. Épp pisálnia kellett még pluszban egyéb bajai mellett, de most mégsem ez tűnt a legsürgetőbb föladatnak. Kacifántos egy helyzet volt, meg kell adni.

Hősünk ilyen helyzetbe még nem került soha. Otthon, a faluban mindezt nemes egyszerűséggel el lehetett intézni, itt azonban bonyodalmasabbnak tűnt az egész, és valljuk be, az is volt. Egyik oldalt rendőrök, másutt üvöltő sokaság, ez így egyben megoldhatatlannak tűnő feladatnak tetszett, és majdnem az is volt. Lekésték ugyanis a buszt az incidens miatt, úgyhogy vonathoz kellett igyekezniük. Már megint alá kellett szállni a félelmetes metróba, de ott sem volt jobb a helyzet, mert mintha Dante énekelte volna meg a lenti viszonyokat – ez valahogy bekattant Bélának – erősen ordítottak itt is.

Valahogyan túlélték azonban a pokolbéli utazást, de amint megérkeztek az állomásra, azt kellett tapasztalniuk a felszínre jutva, hogy itt sem jobb a helyzet. Sátortábor volt az aluljáróban, velük nem volt semmi baj, ámde a pályaudvar bejáratánál megint csak rendőrsorfal lesett, amely erő megakadályozta őket abban, hogy a vonathoz jussanak, sőt elmagyarázták, hogy innen semmilyen vonat nem megy sehová. Béla teljesen kétségbe esett, és tudta már, hogy itt fog megdögleni egy rohadt meccs miatt. Szidta a fröccsök urát, hogy belerángatta ebbe, de nem látszott kiút, amikor mint valami égi jelenés, fölbukkant Jenő.

Az, akitől pár napja, amikor hősünk a hazát védte volna vasvillával, azt a jóízű maflást kapta. Röhögött rajtuk, de azért fölajánlotta, hogy hazafuvarozza őket. Pár méterre állt az autó, és amikor beszálltak, a motor pedig felbőgött, a jóleső sötétben Béla csöndben elpityeredett, akkor értette meg, hogy mégsem kell értelmetlenül, idegenben meghalnia. Annyit kért még, hogy az első kukoricásnál álljanak meg, mert tényleg majdnem szétszakadt a hólyagja, és abban a pillanatban döntötte el, hogy soha a büdös életben ki nem teszi lábát a falujából.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum