Éhe a bérnek

buddhaBalog Zoltán emberi erőforrás miniszternek a lehető legkevesebb fogalma sincsen arról, hogy mit is tesz valójában. Hittérítést folytat keresztet viselő lelkész volta ellenére, százezreket lök a buddhizmus kebelére, amikor relativizálja a szegénységet, ezzel együtt pedig tagadja azt is, hogy volna éhezés ebben az országban, pedig dehogynem. Hovatovább, ha csak el nem csesszük visszavonhatatlanul, Mária jegyében született kisdedeink közül a fajsúlyos többség eljut a bódhiszattvaság állapotába annak ellenére, hogy nem is akar igazán megvilágosodni, meg még tudomása sincsen róla, hogy mi is ez a kegyelmi állapot. Balog miniszternek sincsen persze, ami hiba ugyan, bajnak mégsem nevezhető igazán, hacsak ezzel párhuzamosan nem beszél hülyeségeket, mint akár a körmét reszelgető nyuszi. Ámde sajnos megteszi.

Az emberi élet szenvedés: látta ezt be már a NER rendszere előtt Gótama Szidhattha herceg a napfényes és egyben kurva hideg Nepálban, amit akkoriban még egészen másképpen neveztek. Mindegy végül is, ám a jóllakott, gyönyörűséges feleséggel és gőgicsélő gyermekkel megáldott manus kivonult a határba egy fügefa alá, hogy csöppet megsanyargassa magát, amitől örök titkok felfejtését remélte, és sikerrel járt. Hetekig nem evett, nem ivott, mígnem az önkívület megengedő állapotában visszaemlékezett előző életeire, ráébredt a halál és az újjászületés lényegére. Rájött, hogy az új születések ciklusát csak az aszkéta életmód és a világi örömök közötti középúttal lehet megtörni, így érheti el a hívő a Nirvána állapotát, amely nem zenekar benne a közepén a szépemlékű Kurt Cobain-nel, hanem a totális semmi, az érzékek és élmények nélküli lebegés joint nélkül.

Minderről Balog emberi erőforrás embernek halovány fingja sincsen magunk közt szólván, így arra sincsen füle, hogy meghallja, amit rengetegen pofáznak neki, jelesül, hogy itten gyerekek meg emberek nélkülöznek, és nem a boldogság keresésének szándékával, hanem éppen annak hiányában. A szegénység csökken, mondja ő, és libavacsorát celebrál a Hiltonban nem szegregált kölkök számára. Közben meg, ugyan nem ezzel párhuzamosan, de végül is ugyanabban a térben és időben éhségmenetek hasítják az ország latyakos, nemzeti pántlikával felavatott útjait. És éppen ez, ez a meg-, és elnevezés teszi a valóságtól elrugaszkodottá Balog minisztert. Mert mit lát a lelkem? Jóltáplált embereket, akik poroszkálnak az út szélén, és abban igazuk is van, hogy nem lehet megélni havi negyvenhétezerből. Hiába bizonyította ennek ellenkezőjét sebészi alapossággal Zsiga Marcell, aki nagy társadalomtudós, mégse ismeri Schopenhauer mestert, aki arra figyelmeztet, hogy nem komilfó marha hátszínt zabálva a szegénységet dicsőíteni.

mahatma-gandhiÍgy egyáltalán nem mindegy, hogyan is nevezzük a dolgokat, a névnek hatalma van, erről meg Novák Előd tudna mesélni a kandalló mellett antropológiai disszertációját lapozgatva. Éles elme, aki a Rikárdó névről a sapiens valamelyes alfajára asszociált, és mégsem rúgták szét a tökeit. Ebből is látszik, hogy ezt a vonulást éhségmenetnek nevezni hiba, olyas képzeteket kelt az emberben, mint szépemlékű Villám honfitársunk pörformansza a szombathelyi Fő téren. Ő meg éhségsztrájkolt, s amikor meglátogattuk volna a tiltakozást, hűlt helyén egy cetli állt az asztalon: ebédszünet. Ilyen ez a menet, amely bizonyosan szép, ámde semmire sem jó. Nem kőne szépelegni, őszintén odabiggyeszthető volna a cél: „orbánmennyenapicsába”, ez egyértelmű lenne és karakán. Ha meg annyira ragaszkodunk az éhezés ideájához, fölhívnám a figyelmet egy Mahatma nevezetű úriemberre, aki ránézésre pelenkában rótta az utakat a napfényes és hóttmeleg Indiában oly igen hasznosan, hogy a britek el is húztak a jófrancba. Hogy mi minden nem történt azon a bazi nagy félszigeten, az ember csak bámul, ül, hosszú méla lesben.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!

Archívum