Hagyj békén!

Just let me drive man” – úgymint „csak hagyj vezetni, ember”, szólt a rádióján a Forma ’1-es Kanadai Nagydíj vége felé Lewis Hamilton a csapatának. Ezzel a mondatával lopta be magát belém, bár nem mintha ez sokat számítana.
Itt van nekünk ez az alak már évek óta, amikor hirtelen berobbant a bizniszbe, mert a valaga alá raktak egy autót, amely mindenkit alázott. Hát persze, hogy világbajnok lett. Aztán nem ment annyira, és onnantól lehetett érezni, hogy ez a felfújt kölök azért van annyira olyan, hogy van – lehet – néki másfajta kibeszélése is.
Volt neki.
hamilton__2 Azon koptattam régebben az egyre párásabbá váló agyamat, hogy elmeséljem a bajom, azazhogy azon tűnődött a lelkem, miképpen mondhatnám rá, hogy gázos. Aztán nem sikerült, mert kijött belőle a fölnőtt, és kezd emberré növekedni. Jó volna életútját és a gondolkozását importálni, mert éppen a fordítottja bizonyos magyar alakoknak. Ő először volt világmegváltó, most pedig bölcsül, a magunk vezetője pedig éppen ebben az időben halad a messiási szerep felé.

Abban nem vagyok biztos, hogy valaha is szerény, mi több, okos lett volna, hacsak a törtetés nem számít észbeli érdemnek.

Bár ez nézőpont kérdése.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum