El óhajtanék menni innen a büdös fenébe, Mikes Kelemen akarok lenni, Rodostóban lavázni, hallgatni a tenger mormolását, a futó szelet, annak zúgását, egy lenni valójában a bujdosók közül, habár ezt mostan is teszem, rejtőzködök, fütyörészek az egyre nagyobb számban és egyre több alakban kifejlődő brigantik elől. Így megy ez. Mert honnan tudom én, hogy mikor látnak meg hirtelen? Nem, ezt én nem tudhatom, aztán mégis minden lassan kihüvelyeződik, kialakul, amikor már ott tart a ’zember, hogy az ismerőse óvva óv a mobilon, hogy ezt lehallgatják szerinted, és az eredendő röhögés kínját levetve végül be kell látnom: lehet, hogy igaza van.
A közszolgákat már figyelik, mért ne tennék ezt meg a köz ellenségeivel is, mint ahogy azzá váltam évek alatt. Már nem is tudom mikor volt, hogy a televízió kamerája előtt elszóltam magam, és elfeledve, hogy abban a térben amúgy hazudni szükséges, mégis meggondolatlan kijelentésre fakadtam, amikor kijelentettem azt, hogy Orbán Viktor a csőcselék vezére. Lett kalamajka és haddelhad, a Hír TV órákon belül ott volt, hogy mondjam el, hogyis volt, én meg azt mondtam, így volt. Ez aztán pörgött hetekig, pedig akkor ez az alak még kormányon sem volt. Most pedig éppen hajóz, aztán szabadidejében leveleket írogat, és örömmel veszem, hogy nekem ezekből nem jut, így biztos lehetek abban, hogy rajta vagyok a listán, olyan lábjegyzettel, hogy ennek nem érdemes küldeni, ez menthetetlenül a rendszer ellensége, kár rá a papír.
Kár volna amúgy is, mert hasonszőrű ország még egy biztosan nincs – ha csak az azeriek nem játszanak -, hogy a polgároknak magyarázom a bizonyítványomat leveleket küldözgetve, mert ilyen nincs, és mégis van.
Dolog elleni erőszakkal elkövetett lopás bűntett elkövetésének gyanúja miatt. Ezt a szép mondatot nem én találtam ki. A rendőrség volt. Ám sajna nem Viktor ügyében, pedig lehetne, ha már.
Egy minden magyar embert érintő jó hírt oszt meg legújabb, többszáz millió forintért – a normálnál drágább, elsőbbségi küldeményként – szétküldött levelében Orbán Viktor. A napokban többmillió háztartásba eljuttatott kormányfői levél a Magyarországgal szemben 2004 óta folytatott túlzottdeficit-eljárás megszüntetéséről szóló közlésen kívül hemzseg a csúsztatásoktól. A miniszterelnöktől és pártjától már megszokott háborús retorikai fogás – miszerint „Magyarország egy fontos csatában győzött” –mellett nem meglepő az a kommunikációs húzás sem, hogy a túlzottdeficit-eljárást kiváltó költségvetési hiány túllépéséért az előző kormányok a felelősek, míg az eljárás megszüntetése az Orbán-kabinet sikere. Mivel – magyarázta a kormányfő – a 2010-ben kapott felhatalmazással nemcsak rendbe tették az ország pénzügyeit, de túl is teljesítik a hiánycél feltételeit. Az ehhez szükséges kellemetlen gazdaságpolitikai lépésekről már nem írt a kormányfő. Nem említette a magán-nyugdíjpénztári megtakarítások „einstandolását”, vagy éppen a lassan már követhetetlen ágazati különadókat. Utóbbiak közül a bankokra kivetett tranzakciós illeték áthárításának elviselését sem köszönte meg Orbán a címzetteknek, hacsak annak nem vehető az a kijelentése, miszerint „ezt a sikert, mi, magyarok közösen értük el.” Erős csúsztatás a levél azon állítása is, miszerint „Az Unió most a tények előtt meghajolva végre elismerte a magyar emberek teljesítményét, a magyar válságkezelés eredményességét”. Orbán arról is írt, hogy „ezután minden uniós forráshoz hozzájuthatunk, ami a magyaroknak jár.” Pedig eddig még átmenetileg sem veszített Magyarország egyetlen eurót sem az eljárással összefüggésben, csupán egy rövid ideig lebegtették Brsüsszelben egy 500 milliárd forintos összeg zárolását, de végül ebből sem lett semmi. Valóságos viszont az az ötmilliárd forintot is meghaladó összeg, amit 2010 óta az Orbán-kormány az ilyen és ehhez hasonló „nemzeti konzultációs” levelekre, propagandaakciókra elköltött. A mostani levéllel együtt már tucatnál is több akciót indítottak: Orbán leggyakrabban mind a 8 millió választónak írt, de többször szólított meg szűkebb csoportokat is: a nyugdíjasokat, a közalkalmazottakat, vagy a kistelepülések lakóit, kaptak levelet a rendőrök, a nyugdíjpénztári tagok és a határon túli magyarok is. Legutóbb júniusban a Fidesz rezsicsökkentési aláírásgyűjtési akciójában való részvételt köszönte meg a pártelnök-miniszterelnök – sok esetben olyanoknak is, akiket ez nem érintett. A kormányzati propagandaakciók adatkezelési visszáságait jól példázza, hogy évek óta halott, vagy huzamosabb ideje külföldön tartózkodó embereknek, sőt DK-s politikusnak és családjának is megköszönte Orbán, hogy aláírásával támogatta a Fidesz kampányát, ám az érintettekben az volt a közös, hogy egyikük sem írta alá az íveket.
(Népszava)
Hát elég volt. Meg elég is lesz, és ha a mi prime miniszterünknek ez a hobbija a te pénzeden olvasó, kérlek, háborodj fel és olvass mondjuk Puskint, ha már:
„Én írok levelet magának -/ Kell több? Nem mond ez eleget?/ Méltán tarthatja hát jogának,/ Hogy most megvessen engemet./ De ha sorsom panasz-szavának/ Szívében egy csepp hely marad,/ Nem fordul el, visszhangot ad./ Hallgattam eddig, szólni féltem,/ És higgye el, hogy szégyenem/ Nem tudta volna meg sosem,/ Amíg titokban azt reméltem,/ Hogy lesz falunkban alkalom,/ S hetenként egyszer láthatom;/ Csak hogy halljam szavát, bevallom,/ Szóljak magához, s azután/ Mind egyre gondoljak csupán,/ Éjjel-nappal, míg újra hallom./ Mondják, untatja kis falunk,/ A társaságokat kerüli,/ Mi csillogtatni nem tudunk.”
Csillogtatni te sem, aki nézed a bötűket, hacsak nem a villantós horgászatra gondol az ember, amikor az áldozat látszat-valósággal kapja be a csalit.
Mindnyájan halak vagyunk, a tó pedig fogy: mocsarasodik.
Vélemény, hozzászólás?