Villányban dolgoztam a szőlőben reggel hattól este kilencig, kapáltunk, kötöztünk. Tudja, hogy Pesten van Villány utca? Jártam én ott. Biztos a szőlőről nevezték el. Mennyi szőlő! Ki telepíthette azt a sok szőlőt? Állami szőlészet és borászat, az volt, abban dolgoztam reggel hattól este kilencig.
Hmja. – Mordulok oda egyetértőn.
Ülünk a buszmegállóban ketten, az öregasszony meg én. Illetve nem is a megállóban, hanem attól tíz méterre. Ez fontos, mert a szájamban lafog a cigaretta, és az öt méter, ugye, hogy ne szekáljanak hivatalosságok vagy komoly névtelen feljelentők géppel írt levéllel, hogy ez meg a megállóban pöfög.
Szemből jött ez az öregasszony, ilyen kerekes bevásárló micsodát húzott maga után a zebrán, alig is ért át a zöldön. Vánszorgott, bicegett, a guruló alkalmatossága drótokkal toldozott volt, szinte szétesett, mégis úgy tűnt, hogy ő tartja egyben ezt az apró embert. Húzták-vonták egymást, versenyt futottak az idővel. Már piros volt az a nyüves lámpa az utolsó métereken, az autófolyam indulni készült.
Utolsó erejével kimenekítette magát a kerekek alól, és beesett mellém a padra célfotóval. Szívtam a cigarettámat, úgy szólalt meg. Szokatlanul erős hangja van, sehogyan sem illik hozzá, nem lehet érteni, ez hogyan jön elő belőle. Ez a hang még hordozza a villányi szőlők idejét, karcosan. Nem múlik el egyszerre minden.
Hülye kalapban ül mellettem, sandítok oldalra. – Micsoda nyarak voltak azok. – Így folytatja, amikor beugrik, hogy én ezt már hallottam fél éve, és ugyanitt. Hát persze. A nyáron már elrepített egyszer Villányba, de jött a busz. Most van még vagy tíz percünk megfejteni az élet értelmét. Nem létezik olyan hatalom, ami megmenekítene tőle.
Nincs panasz a hangjában, mondja rendületlenül. Nem tudni, hogy az idő melyik szeletéről mesél épp, és nem hagyja abba. Választ nem vár, nem feszengek tehát. Mondja csak egyre. Bevillannak a képek, és kijönnek a száján. – H. doktor műtötte a térdem. Szalagszakadás, porcleválás. Nem kértem érzéstelenítést. – He? – Kérdezem tőle szószátyáran. – Csak az altatást. – Folytatja. – A hangszálamat is műtötték, meg a vakbelemet. Kivették, minek? – Így révedezik valahol messze.
Hmja. – Válaszolok. Egyszerűen képtelen vagyok mondatokat formálni. De nem is akarok igazán, neki meg nem hiányzik. – Hűvös van. – Folytatja. – De ez semmi. Régen még voltak telek, meg hó. Most még hógolyózni se lehetett volna, ezen a télen hóembert se tudtam építeni. Mekkora havak voltak. – Így révedezik – Akkor télen nagyon hideg volt, nyáron meg forró meleg. Most már ez sincs. – Így summázza az életét. – Hmja. – Erősítem meg. Jól diskurálunk.
A tejiparban dolgoztam. – Jut eszébe hirtelen. – Kétezer literes kádakban volt a tej, húsz perc alatt megaludt. Mekkora kádak voltak! Odáig értek volna. – A húsz méteres zebra túloldalára mutat. – Hetente kellett fertőtleníteni forró gőzzel. Az ember odaült, megnyomta a pedált, és jött a gőz. – Hmja. – helyeselek.
A cipőgyárban is voltam. – Ugrik megint, és nem lehet tudni, hol jár éppen. Az ilyen öregasszonyok az urukról, a lányukról meg az unokájukról szoktak hangosan ábrándozni, ő nem. Valakije csak van, aki összedrótozta a bevásárló micsodáját, de az emberek kiestek az emlékei közül.
A cipőgyárban voltam a büfében is. – Ez jut eszébe. – Takarítottam négy órában munka után. Este főztem mindig, az embernek nem volt máskor ideje. – Hmja. – Így helyeselek örömmel, mert evezünk a vizeken. Valakinek csak főzött ez az asszony este munka után az operált lábával, hangszálával meg a vakbelével. Éppen érdekelni kezdene már, hogy van más réteg is benne, amikor jön az a rohadt busz, és itt marad bennem a befejezetlenség kínzóan. Intek a fejemmel, fölvánszorgunk.
Egycsapásra feledkezik meg rólam, amint lehuppan az ülésre egy hasonszőrű nő mellé. A busz szusszan egyet, és fölbúg a motor. Alig hallani, ahogyan megszólal a másik nő felé fordulva. – Villányban dolgoztam…
Vélemény, hozzászólás?