Stadiont kapott a KLIK – és a központi krétaraktár ideája

Minden rendben, minden a legnagyobb rendben. Pölöskei Gáborné, aki az államelnök úr kishúga – és tudja, és ezt is tudja – került a valamilyen halom élére, amelyet KLIK-nek becéznek. Lecserélték hát a madámot, mintha ettől jobb lenne, holott rossebeket. A kuplerájt kéne bezárni, az azonban nem megy.

Ellenben milyen jó, hogy mindent meg lehet oldani családon belül. A lánytestvér azonban rácseszett, a kockás kis szoknyácskáit, blézereit beteheti a naftalinba, de ez lesz az ő legapróbb baja. Hírlik, hogy izgul aranyom a reá váró feladat miatt, hogy azt abszolválni tudja-e, de segítünk, mert úttörők vagyunk. Nem.

Olyan ez, mint a magyar láblabdázás, amelyet feltételek nélkül kell imádnia a magyar férfinépnek akármilyen szar is – legalábbis Csank örökös mesteredző szerint -, szóval az van, hogy abban a közegben is folyamatosan rakosgatják az edzőket hol ide, hol meg oda, és mégse tudnak fotbalozni az ezüstlábúak. Úgy gané az egész, ahogyan van.

demenciaMint ahogyan a KLIK is. Egyetlenünk – mivelhogy a labda rugdosása aranyozza be szellemi horizontját – úgy véli, meccs ez is, és lecserélte az edzőt. A stadionok – illetve és jobban mondva fedett sportlétesítmények – környékén egy ilyen aktus átmenetileg lecsillapítja a szurkoló honfitársakat. De csak addig, míg ki nem ábrándulnak az újból is, aztán kezdődik minden az elejéről. Ám az iskola mégsem egy grund. Csak lesz majd, ezt azonban ki kell várni izzadva.

Viszont sajátosan esett egybe Pölöskeiné mennybemenetelével a kistafírozás. Harminchárom milliárdot izibe odatosztak neki, hogy tudjon miből gazdálkodni. (Ez másfél Allianz Aréna, hogy vérezhet a miViktorunk jó szíve, én édes Istenem.) Ha most számolunk, akkor ebből lejön az a tizenhét, ami tartozása van neki, a maradék tizenhat elég kábé két év dorbézolásra, aztán kisnyúl. Az a hendikepje megvan hát a friss húsnak, hogy egy ideig tudja fizetni a gázszámlát.

Milyen zsenánt lett volna, ha regnálásának első napjaiban elmarad a tanítás valahol, mert nincsen fűtés, mint az bevett szokás volt mostanában. És a tavasz is jön, füttyögnek a madarak, a kölkek pedig nem fagynak meg a padban. Akkor most jó? Gyurcsányozzuk meg: lófaszt mama. A hülyék ott tobzódnak a szakma élén, mint Palkovics államtitkár, aki álmot látott.

Elkapta a központosítás váltóláza, és nincsen neki Nurofenje, a priznicet meg nem ismeri, ezért delirálásában megjelent a központi krétaraktár ideája, és most nem viccelek. Úgy véli a nagy kombinátor, hogy emberek, nincsen kréta? Gründoljunk egy központi raktárat neki, ahonnan számolatlan mennyiségben lehet igényelni a firkáló eszközt. És ez az ember a helyén van, meg intézkedik.

Csöndesen és magunkban elmormoljuk, hogy papír sincsen, klozettpapír sincsen, sőt az anyám valaga sincsen már az iskolákban. Mindez nagyon sok központi raktárat feltételez, rengeteg raktárvezetővel, és itt tartunk most oktatásügyben épp. De legalább a madám ropogós. Ám, hogy fidesztől sújtott hazánk kilátásait lefössük: a turizmus áll a startvonalnál, ő is központosítódik mindjárt. És ez jó. Nagyon jó. Izgulni nincs mit, az elkúrásra példa, követendő minta a KLIK, és a leépülésre már garanciát is adnak.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!