Béla kopogott ujjaival a fröccsfoltos asztalon, és búsan dúdolgatott. – Padam, padam. – Tudta, hogy ez egy életre benne marad, de nem bánta. A magány új stációit fedezte fel a fátyolos orrhangban, ezért úgy döntött, hazaindul kiélvezni az áldott állapotot, meg azért is szánta rá magát a végtelennek tűnő túrára, mert a fröccsök ura kommunista módra elkezdte a székeket az asztalra borogatni.
Hetek teltek el, amióta pár órája belépett az ivóba, és eközben a faluba beköszöntött a tél. Jeges szél fújt, aminek neki kellett feküdni, ha előre akart jutni, valahonnan hirtelen pocsolyák jelentek meg a flaszteren csak azért, hogy bőröződjenek kedvükre, és minden üres volt. Ekkor jött rá, hogy mindjárt itt van karácsony, a sok marha üres ünnepe, amikor szeretetet hazudnak a böfögés mellé.
Ez a veszély őt egyáltalán nem fenyegette. Annyit érzékelt csupán már hosszú évek óta ezen a napon, amikor minden redőny mögül a mennyek meg angyalok hallatszottak, az aprónép pedig visongva tépte le a dobozokról a csicsás csomagoló papírt, hogy a kocsma zárva van, következésképp otthon, és egyedül kell megküzdenie a démonaival. Most azonban még volt pár nap addig, amit valahogyan el kellett tölteni, pedig nem is várta egyáltalán.
Nyikorgott a kapu, ahogyan hazaérve belökte, és a megváltozott világ sem bírta rávenni arra, hogy maga is átalakuljon. Megőrizte azt a rossz szokását, hogy engedve agya zúgásának ruhástól rogyjon le az ágyra, később, valamikor hajnaltájt fémes ízzel a szájában ébredjen, akkor vetkőzzön le, hogy a napkeltéig hátra lévő végtelen időt álmatlanul forogja át aztán öklendezve, homlokán jeges verejtékkel.
Így történt most is. Csukott szempillái mögött mozizott, ott villogtak az előző este képei, a vér, a veríték és a könnyek. Éppen nekilátott volna skatulyába rakni ezeket az emlékeket is, amikor zúgás-zümmögés hallatszott, vizenyős homlokán apró lábak landoltak, és futkározni kezdtek rajta. Nehezen jött rá, hogy ez valóság, nem delíres képzelgés, így ólmos karjait súlyosan emelve sikerült elhessegetnie a legyet, és nem tudta, hogy egy nagy barátság vette kezdetét, annak az első fázisához érkezett most, pedig így volt.
Nehezen és küzdelmekkel indult a szerelem, a soklábú pofátlan módon mindig, újra és újra visszaszállt a homlokára, karjára, szaladgált rajta csiklandást okozva, és Béla őrjöngött. Ott van az egész rohadt szoba neki – gondolta –, az egy komplett univerzum légyi léptékkel, de ez a szemét mindig őt találja meg, akárha szülőbolygója volna neki. Így küzdöttek ők ketten ismeretségük első óráiban, mígnem a harang hatot nem kongatott, jelezve, hogy már föl szabad kelni a megőrülés veszélye nélkül, mert a világ elkezdte újra a kilátástalan üzemet.
A szürkületben úgy-ahogy megmosdott, nekiindult a kocsmának, hogy életben maradjon. Sarkig tárta az ablakot, és nem csak azért, hogy a savanyú szagokat kikergesse. Azt is remélte, hogy éjszakai zaklatója jobb belátásra tér, él a szabadság jogával, és eltakarodik a szobából, ahol nagyon egyedül lehetett. Sehol egy cimbora, sőt, a sarkokban halálos veszedelem, pókok lestek rá guvadt nyolc szemükkel, élezték a kést, fenték a villát, ahogyan reggelinek várták a szemtelent.
Így hát mindent elrendezve hősünk megtörten, de mégis elégedetten lépegetett az éles időben célja felé, és mire odaért, meg is feledkezett az éjszaka gyötrelmeiről. Megkapta a reggeli beöntést, üres szemekkel bámulta a dobozt, amelyben az előző este borzalmait elemezgették szagemberek túlokos szemekkel, és semmit sem mondtak. Migránsoztak ezek is, mint a tegnap bamba és hangos vendégei, és Bélának észre kellett vennie, hol is él valójában.
Reménytelennek látva ezt az egész szar emberszerű világot hirtelen eszébe jutott az éjszaka, a légy, aki összehasonlítva a tévében szereplő marionettekkel hirtelen őszinte teremtménynek tűnt a maga pofátlanságával. Nem adott egyebet, mint önmagát, amire született. Hirtelen szeretettel gondolt rá, elfeledte azt is, hogy az éji órákban irigyelte a sötét Vladot, a havasok iszonyú fejedelmét, Drakulát, aki a legendárium szerint börtöne magányában mindenféle bogarak, csótányok karóba húzásával szórakozott. Béla is ezt a sorsot szánta akkor a legyének, de hallgatva a tévébeli elemzőket már a gondolatot is bánta.
Fölpattant és hazaszaladt, a fröccsök ura bambán bámult utána, ezt már – bár azt hitte, ismeri ezt az embert – ő sem értette. Lihegve ért haza, sietve becsukta az ablakot, és reménykedve várt. Hosszan. Már épp elkeseredett volna, amikor újra meghallotta a zümmögést, és a légy a karjára ereszkedett, mint valami anyahajóra. Kidolgozta a taktikát, hogyan élhetnek ők ketten együtt boldogan. Hosszú ujjú ingeket vett fel, hogy barátja kedvére szaladgálhasson rajta, morzsákat hozott be a konyháról, hogy ne szenvedjen szükséget. Így teltek a napok.
Semmi sem zavarta ezt az idillt, Béla már azt tervezte, hogyan csomagol be karácsonyra egy szem kockacukrot fényes papírba, egyszóval az őrület összes jelét kezdte produkálni, amikor beütött a ménkű. Egyik nap hiába várta a megszokott hangot, nem jött a cimborája. Kereste és kutatta, amikor az egyik sarokban meglátta: ott hevert a pókhálóba tekeredve, és már nem volt benne élet. A sarokban ücsörgött elégedetten a gyilkos, a pók. – Te rohadt terrorista. – Üvöltött fel a mi Bélánk, és eszelős indulattal szétrombolta a ragadozó állásait. Mindezt bevégezve felriadt a hosszú álomból, csodálkozott, hogy mért nem zokog keservesen a nagy veszteségen. – Hülye vagyok. Tök hülye vagyok. – Állapította meg szomorúan, de megnyugodva is.
Örült, hogy tud még érezni valamit egy élőlény iránt, és nem vélte, hogy érdemtelenre pazarolta volna ezt az egészet. Megrázta a fejét, vízzel paskolta az arcát, hogy visszatérjen a valóságba. Fölvette kabátját, hogy az ivóba induljon, nekilátni az újabb kísérletnek: frissen fölfedezett képessége, hogy képes szeretni, működik-e embereken is. Nem sok reményt fűzött ehhez az egészhez, de azért elindult. – Meg fogunk küzdeni egymással. – Gondolta. És most megy.
Vélemény, hozzászólás?