A boltban kinéztem magamnak szakadt ribancnak látva a hűtőpultban egy barna flakont, amely kakaónak hirdette magát, mintha ezt büntetlenül lehetne megtenni. Még sokkal régebben – ahogy haloványan rémlik – zacskóban szoktam ilyet venni, amely jószágot az élére állítva lehetett egyensúlyozni mindenki mások nagy örömére, akik mindig szurkoltak, hogy mikor borul meg, és árasztja el az asztalt, de ez sohasem történt meg. Profi kakaós voltam, a túrós táska és a szintén barna csiga összepasszításával utolérhetetlen elegyet alkottunk mi együtt valaha.
Ezt a hajdanvolt érzetet óhajtom élesztgetni ma már, amikor deresedek, és így jár az ember. Ahogyan belekóstoltam a dobozba, hirtelen megszületett az én madeleinem, és vitt végtelen utak felé a gyerekkorba. Nagyanyám volt az, aki egyszerűen oldotta meg a reászakadt gyerekpáros táplálását, reggelente kitartóan és tántoríthatatlanul kakaót főzött, és kiflit adott hozzá igazi vajjal. Mindez a hetvenes években történt még, gyerekkorom szédült nyarain, amely állapotot ím kétségbe esve keresem, amint velem szemben egy gép ül villódzó tekintettel, és éppen ez, ezek a fények mutatják, hogy ez nem a gyerekkor tűnt világa, hanem valami teljesen más.
Megfordultam ekkor, hogy lássam a múltat mögöttem, és rá kellett jönnöm, hogy menthetetlenül szétkúrták az életemet, és végül is, nem ez a mostani bagázs az első számú bűnös, hanem az eltelt huszonöt év, meg az előtte volt mindennapok. Mi vagyunk azok, akiknek örök átmenet az élete születésük óta, akik nemrégiben haladtunk túl az ötvenen. Hazánk föltétlen imádatát óhajtanák tőlünk némely eszementek, csak azt felejtik el megmondani, mért. Ez egy földdarab, amely kibaszott velem. Első tantestületi értekezletemen nekem az iskola párttitkára mint valami megváltó, de félnivaló szellemről mesélt a plurális demokráciáról, ami jön, és nem lehet sejteni, mit tartogat, és ezt hozta:
A rendszerváltás eufóriájában szétzuhanó országot, amelyet azóta sem lehet összevakarni olyannyira, hogy ma már itt tántorog valami végletes fölfordulás előtt. Nincsen menedék, eközben pedig lepergett az életem, és nincs időm semennyi. Már ordítani sem tudok, hogy nincs alku. Azóta, hogy minden elkezdődött, egészen egyszerűen és véglegesen eltelt minden, mint ahogyan anyámnak csöppnyi örömök nélkül, vagy az ő anyjának. Generációk mennek a sírba ezzel a tudattal ezen az elátkozott földön, ahol nem vagyunk otthon. Ehhez képest minden bróker-katyvasz babazsúr csupán. Itt tartunk most, nem épp sehol vagy éppen ott, de elviszi majd a szél ezt is. Száz év múlva – vagy később – viszont föl kell mérni a veszteségeket, számot adni elbaltázott sorsokról. Utódaink, ha lesznek, néznek majd, és semmit sem értenek a mi végtelen nyomorúságunkból. Köszönjük mindezt, amit adtatok nékünk, nagyon.
Vélemény, hozzászólás?