Minden megvan, mert semmi sincs

groteszk 3A boltban kinéztem magamnak szakadt ribancnak látva a hűtőpultban egy barna flakont, amely kakaónak hirdette magát, mintha ezt büntetlenül lehetne megtenni. Még sokkal régebben – ahogy haloványan rémlik – zacskóban szoktam ilyet venni, amely jószágot az élére állítva lehetett egyensúlyozni mindenki mások nagy örömére, akik mindig szurkoltak, hogy mikor borul meg, és árasztja el az asztalt, de ez sohasem történt meg. Profi kakaós voltam, a túrós táska és a szintén barna csiga összepasszításával utolérhetetlen elegyet alkottunk mi együtt valaha.

Ezt a hajdanvolt érzetet óhajtom élesztgetni ma már, amikor deresedek, és így jár az ember. Ahogyan belekóstoltam a dobozba, hirtelen megszületett az én madeleinem, és vitt végtelen utak felé a gyerekkorba. Nagyanyám volt az, aki egyszerűen oldotta meg a reászakadt gyerekpáros táplálását, reggelente kitartóan és tántoríthatatlanul kakaót főzött, és kiflit adott hozzá igazi vajjal. Mindez a hetvenes években történt még, gyerekkorom szédült nyarain, amely állapotot ím kétségbe esve keresem, amint velem szemben egy gép ül villódzó tekintettel, és éppen ez, ezek a fények mutatják, hogy ez nem a gyerekkor tűnt világa, hanem valami teljesen más.

Megfordultam ekkor, hogy lássam a múltat mögöttem, és rá kellett jönnöm, hogy menthetetlenül szétkúrták az életemet, és végül is, nem ez a mostani bagázs az első számú bűnös, hanem az eltelt huszonöt év, meg az előtte volt mindennapok. Mi vagyunk azok, akiknek örök átmenet az élete születésük óta, akik nemrégiben haladtunk túl az ötvenen. Hazánk föltétlen imádatát óhajtanák tőlünk némely eszementek, csak azt felejtik el megmondani, mért. Ez egy földdarab, amely kibaszott velem. Első tantestületi értekezletemen nekem az iskola párttitkára mint valami megváltó, de félnivaló szellemről mesélt a plurális demokráciáról, ami jön, és nem lehet sejteni, mit tartogat, és ezt hozta:

rajz 1A rendszerváltás eufóriájában szétzuhanó országot, amelyet azóta sem lehet összevakarni olyannyira, hogy ma már itt tántorog valami végletes fölfordulás előtt. Nincsen menedék, eközben pedig lepergett az életem, és nincs időm semennyi. Már ordítani sem tudok, hogy nincs alku. Azóta, hogy minden elkezdődött, egészen egyszerűen és véglegesen eltelt minden, mint ahogyan anyámnak csöppnyi örömök nélkül, vagy az ő anyjának. Generációk mennek a sírba ezzel a tudattal ezen az elátkozott földön, ahol nem vagyunk otthon. Ehhez képest minden bróker-katyvasz babazsúr csupán. Itt tartunk most, nem épp sehol vagy éppen ott, de elviszi majd a szél ezt is. Száz év múlva – vagy később – viszont föl kell mérni a veszteségeket, számot adni elbaltázott sorsokról. Utódaink, ha lesznek, néznek majd, és semmit sem értenek a mi végtelen nyomorúságunkból. Köszönjük mindezt, amit adtatok nékünk, nagyon.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!