Idus

Napos, talán verőfényes időt ígérnek nekünk mára az időjóslással foglalkozó emberek. Remélhetőleg nem tévednek nagyot, hogy például netalán esik majd, amikor a nemzetvezető a beszédet mondja a kordonjai közt, ketrecben, akárha kiállított példány, s emiatt az időjósok vezetőjét aztán ki kell majd rúgni, mint az emlékezetes augusztus 20-a után. De lesznek belső világok is. Nagy utazások a lélekdzsungelben, vagy épp a kopár síkokon.

Viszont, ha úgy döntenének, megkockáztatják a hányingert, s ezzel a merészséggel köztelevíziót kapcsolnának, akkor figyeljék meg, midőn már a reggeli órákban a képernyő bal felső sarkából elkezd szivárogni a pátoszos takony. Onnan kúszik majd lefelé emelendő annak az ünnepnek a csalfa fényét, amely már rég odaveszett, mert mondani már semmit nem tudnak. Hiszen hogyan veszi ki magát, amikor a tomboló elnyomó rezsim szabadságról papol.

Csak úgy, mint doktorminiszter urunk levele a „külföldön élőkhöz”, amit már előre megírt, és az ukázok szerint azt majd nekik ma kell vagy kellene felolvasni, hogy ebben az aktusban egyesüljön a szétszabdalt nemzet. Azoknak is buzgón össze kellene olvadni valami nagy masszává, akik épp a nemzetvezető és rendszere elől futottak el, és élik most a száműzöttek sokkal jobb kenyerét, mint azok, akik kalandvágyból itthon maradtak.    

Érdekes opusz ez a levél egyetlenünktől. Akik tegnap közzé tették kritikus szemmel, prózaversről értekeztek, mi azonban azt a taknyot fedeztük fel benne, amely, ahogy jeleztük, ma a képernyőkből fog előszivárogni. Érdekes ez az írásmű valóban, hiszen nincsenek benne dakota lovak és más népi bölcsességek, ellenben a szerző megpróbálja a szabadság megfoghatatlan fogalmát megragadni. De csúfos kudarcot vall.

Hogy az nem szabadság, ha a kisebbség uralkodik a többség felett – így a szerző, ha jól értelmeztük -, s ekkor történt az, hogy elkezdtünk gondolkozni a NER-ről, amelyben élnünk adatik, s ahol épp mostanában kezdik rendőrileg zaklatni az ellenzéket. Listába venni a nekik nem tetsző lapokat, és látjuk ím azt is, hogy a Rákay filmben mindeközben szabad sajtóznak, és nem érzik azt az ellentmondást, ami így keletkezik.

De nem is ellentmondás már ez, hanem maga az antagónia. Hogy éppen azért, amiképp működnek, voltaképp a szájukra sem vehetnék ezt az ünnepet ennek a régi üzenetével ifjakról (mert vének), szabadságról (mert szolgaságot teremtettek), sajtószabadságról (ami nincs). S éppen ezért van az a kiábrándító érzés, hogy menjenek ezek a francba, mert ez az az ünnep, amihöz a fentiek miatt még annyi közük sincs, mint az összes többihez.

A verőfényes napsütés azonban azért is lesz előnyös és hasznos, mert így a térfigyelő kamerák képe – amelyeket a kedves vezető fellépése közelében telepítettek az utcákra – sokkal tisztább lesz, beazonosíthatóbb lesz a szabadságról papoló rendszer ellenségeinek képe. Akikről annyit lehetett olvasni, illetve olyat is a kibertérben, jó, hogy ott lesznek ezek a kamerák, legalább le lehet tolni nekik, és a képeket vizslatóknak is a gatyát, így nyilvánítva fajsúlyos véleményt.

De képzeljük mindeközben a kevlárban, rácsok közt szónokló nemzetvezetőt, ahogyan látjuk majd őt az oldalra döntött busa fejével, ajkait gyakorta nyalogatván, s ahogyan a kappanhang betölti a teret, sőt, a kerítéseken belülre jutott klakőrök teszik a dolgukat. Vagy ájulnak el a soha nem volt gyönyörtől, ami nékik adatik, hogy látótávolsági közelségbe kerülhetnek hozzá. Ez ám az igazi alavju érzés és elalélás.

Mint ahogy az lesz az is – miközben a képernyőn csordogál az említett anyag -, mikor a beszéd után egy kávézóba kapcsolnak sajtóklubot nézhetni Bayerrel, Bencsikkel, akik ott lelki békemenetelnek majd. Mert az utcai érdeklődés vagy beszarás miatt elmarad, s ezért az ötös számú tagkönyv „lelki békemenetet” hirdetett, ami ez lesz, és arra leszünk fölöttébb kíváncsiak, kit akar majd taknyán nyálán húzgálni ez alkalommal, s legfőképp hová, mely lágerekbe.

Röhej, mondhatnánk bízvást, ahogyan arra is, amikor belegondolunk a kedves vezető emlegetett levelébe, hogy ott a külföldön ki olvassa fel azt, hol, hogyan és kinek. Mert erre való utasítás nem született, s éppen ez az, amiből látszik, mennyire ócska színjáték ez is. Éppen olyan, mint amit nagyban játszanak Budapesten, meg persze szerte az egész birodalomban, ahol kicsi huszárok fognak szaladgálni csákóban, ami szintén film, az életünk tekercse.

Azé az életé, amit szétcsesztek, és ilyen március idusával színeznek, illetve próbálnak színezni, de nem lehet elfödni, hogy ami ma történik, az mind hazugság. Ahogyan Nietzsche is rádöbbent, amikor belátta, Isten halott, és levonta a következtetést, hogy éppen ezért minden hazug és mindent szabad. Ezen a gondolati mezsgyén messzire lehet jutni, ez tehát a mai evangélium, amihöz mást nem lehet kívánni: jó reggelt, jó szurkolást.