A mimagyari Pieta

A hátsó szándék szerint, amit nem is próbálnak tagadni „a közelgő választásokig mindenkihez el kell jutnia a valós tényeknek 2006-ról, hogy tájékozott fiatalok tudjanak megfontolt döntést hozni, amikor közös jövőnkről szavaznak 2024 júniusában”. Minden egyéb ehhez képest és ehhez viszonyítva érdekes. Hogyha hazugságot vagy debilitást találunk a sztoriban, az is. És most, hogy tudjuk, miről van szó, elmeséjük a lényeget.  

Föltűnt egy szobortervezet, amit majd megvalósítani óhajtanának, amely első ránézésre mintha egy Pieta (a fájdalmas anya, avagy a Krisztust sirató Mária) volna, ahogyan az egyik alak magához vonja-öleli a földre hanyatló szenvedő másikat, s amelynek a NER-ben a végkimenetele Gyurcsány. Kevésbé emelkedetten az állíttatni szándékozó tervezet szerint szobrot emelnének a 2006-os szemkilövetésről Budapesten.

Hogy ez milyen rohadtul unalmas, és mennyire hamis, azt már nagyon régóta tudjuk. De a jelek szerint fogytán vannak a Fidesz eszközei, amelyek eddig ebben a témában előállítottak egy filmet (Elkúrtuk), s a legutóbbi választás előtt egy országjáró buszt, amely vándorkiállításként terjesztette az arról az időről és eseménysorról szőtt hazugságot. Több mint egy évtizede zajlik a történelem átírása, amely ezzel a szobortervezettel új stádiumába lépett.

2006 őszén a magyar alkotmányos rend megdöntésére történt kísérlet felhergelt, autókat fölgyújtó, rendőrök lábát eltörő tömeggel. Tudjuk, ki állt mögötte, és azóta azt is, hogy mindenféle számonkérés elmaradt, így teremtődött meg az a helyzet, amelyben a csőcselékből hős, a garázdaságból forradalom, az akkor regnáló hatalomból pedig brutális rendőrállam vált, amiről mindenki tudja, nem igaz, és mégis csak tátott szájjal nézi ezt az egészet.

A szoborállítás ötlete egyébként egy elvakult, egyfolytában Orbán arcképével díszített pólóban járkáló organizmus fejében született meg állítólag, s hol máshol is jelenthette volna be, mint a Hír TV-ben, amely 2006-ban is hogy, hogynem ott volt a zavargások helyszínén, hogy élőben tudósítson a „forradalomról”. Túl sok a véletlen egybeesés, hogy akkor is és most is valami hátsó erőt ne sejtsünk a történések mögött, és mindenki eldöntheti, kit gondol oda.

Előtérben viszont ez a szerencsétlen van, mintha ő maga érezné sürgető és kényszerítő szükségét a szobornak, amely a leírások szerint emléket állít annak a pillanatnak, amikor 2006. október 23-án egy tüntető szemét gumilövedékkel a rendőrök kilőtték, és a földön fekvő férfihoz egy másik tüntető lehajolt. A terv első ránézésre mégis ilyen Pieta-szerű műalkotás, s hogy már láthatóak az elképzelések, az annak a jele, nem is annyira spontán ez az egész.

Ahogyan 2006 sem volt az. A szobor megálmodója a Dohány utca sarkára képzeli állítani azt, egy lendülettel túllépve azon, hogy nem is ott történt, ami történt, de ebben a történetben nem is a helyszín önkényes megváltoztatása az, ami a valósággal ellenkezik, hanem maga az egész sztori, amely a csőcselék tombolását nagy, nemzeti cselekedetnek igyekszik beállítani azzal az aktuálpolitikai szándékkal, amit márt idéztünk.

Hogy színesebb, és a NER szándékai szerint fajsúlyosabb legyen a dolog, ennek az egész szoborállítósdinak Papp Lajos, nyugalmazott szívsebész a fővédnöke, aki szellemi fejlődésében odáig jutott, hogy önmagát ÚMN-nek, új magyar nemesnek nevezi, akinek az a feladata, hogy „a sötét világban az egész Földre kiterjedően, a vaksötét Európában lángot kell gyújtanunk, fényt kell sugároznunk!“ – Amikor a dolgozat elején debilitást emlegettem, erre volt a gondolás.

Egyébiránt a szobor immár többszemélyű megálmodói aláírásgyűjtésbe fognak, hogy megvalósulhasson az emlékmű, amely „egy többrétegű szimbólum: mártírium, irgalom, testvériség, elnyomás, szabadság- és igazságvágy, magyar sors”.  Összefoglalva, mint az adventi szent szánkók, amelyeknek szintén az a funkciója, hogy az idiotizmust a szakralitás szintjére emeljék, s aztán kijelenthessék, aki nem így érez, az nem magyar.

Mondaná az ember, hogy nagy itt a baj, meg, hogy fokozódik a téboly, ha már rég nem lenne tisztában azzal, ez immár a természetes alapállapot, hogy igazából meg sem kellene lepődnünk rajta. Nem is tesszük, csak azon borzadunk el, mi mindent nem képesek kitalálni ahhoz, hogy a valóságot úgy hajlítsák el, ami ellenkezője az igaznak, és az egészet nyakon öntik valami ragadósan taknyos műpátosszal, ami lehúz, altat és befed.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
7 hozzászólás “A mimagyari Pieta
  1. hj szerint:

    Nem mintha félnék, hogy nem lesz jelentkező erre a nemes feladatra, de azért kíváncsian várom, ki lesz az a kedves és szolgálatkész udvari NER-szobrász, aki képes egy ilyen megbízással legyalulni magát?

    • cyr45 szerint:

      Tippem: Párkányi Raab Péter.

      Aki a „német megszállás emlékműve” nevű „remekművet” is elkövette 2014-ben.:-(

      Érdemes a „mű” történetét is elolvasni részletesen, íme:
      https://hu.wikipedia.org/wiki/A_n%C3%A9met_megsz%C3%A1ll%C3%A1s_%C3%A1ldozatainak_eml%C3%A9km%C5%B1ve

      A szobrász pályáján korábban is kapott különféle kisebb díjakat, ezek közül a legutolsót 2009-ben…
      DE!
      Miután 14-ben megalkotta a „megszállásit”, beindult a nagyobb díjak odaítélése is:

      18-ban megkapta a Magyar Érdemrend Tiszti Keresztjét,
      21-ben pedig a Kossuth Díjat!

      Persze mindez csak gonosz képzelgés részemről, hogy a történések között bármi összefüggés lenne…

      Erre a feladatra Szőke Gábor Miklós (legutóbbi remeke a
      „csodaszar vas” volt) nem esélyes, szerintem.

      Mert az ő ilyen témájú pályaműve alighanem azt ábrázolná, amint egy sündisznó egy másikat ápol.:-)

      • hj szerint:

        Én inkább valaki olyanra tippelnék, akinek még nincs Kossuth-díja – ámde akar. Mert azért nagyon-nagyon kell teperni, hiszen újabban csakis a teperősöknek adják.

  2. Ultron szerint:

    Na, ha ezek hozzák a fényt, inkább kikaparom a szemeimet…

  3. polyvitaplex szerint:

    Sikerül-e a szoboravatást a nyári választások előtti napra időzíteni, mert ha igen, akkor ne Gyurcsány legyen a szemkilövető, hanem Karácsony Gergelyné Dobrev Klára.

  4. glorianna szerint:

    A világ boldogabb részein az ilyen futóbolondok legyintést, súlyosabb esetekben gyógykezelést érdemelnek és kapnak. Nálunk stallum, esetleg kitüntetés várja őket, ha elég nagy szemétséget hoznak össze. A jelenség turisztikai hasznosítása vélhetően rentábilis lenne.

  5. Tom Sawyer szerint:

    Kedves Rezeda !

    Majd, ha azoknak a rendőröknek is emelnek szobrot, akik lábát eltörte a ” fradi B közép”

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum