A mimagyari Pieta

A hátsó szándék szerint, amit nem is próbálnak tagadni „a közelgő választásokig mindenkihez el kell jutnia a valós tényeknek 2006-ról, hogy tájékozott fiatalok tudjanak megfontolt döntést hozni, amikor közös jövőnkről szavaznak 2024 júniusában”. Minden egyéb ehhez képest és ehhez viszonyítva érdekes. Hogyha hazugságot vagy debilitást találunk a sztoriban, az is. És most, hogy tudjuk, miről van szó, elmeséjük a lényeget.  

Föltűnt egy szobortervezet, amit majd megvalósítani óhajtanának, amely első ránézésre mintha egy Pieta (a fájdalmas anya, avagy a Krisztust sirató Mária) volna, ahogyan az egyik alak magához vonja-öleli a földre hanyatló szenvedő másikat, s amelynek a NER-ben a végkimenetele Gyurcsány. Kevésbé emelkedetten az állíttatni szándékozó tervezet szerint szobrot emelnének a 2006-os szemkilövetésről Budapesten.

Hogy ez milyen rohadtul unalmas, és mennyire hamis, azt már nagyon régóta tudjuk. De a jelek szerint fogytán vannak a Fidesz eszközei, amelyek eddig ebben a témában előállítottak egy filmet (Elkúrtuk), s a legutóbbi választás előtt egy országjáró buszt, amely vándorkiállításként terjesztette az arról az időről és eseménysorról szőtt hazugságot. Több mint egy évtizede zajlik a történelem átírása, amely ezzel a szobortervezettel új stádiumába lépett.

2006 őszén a magyar alkotmányos rend megdöntésére történt kísérlet felhergelt, autókat fölgyújtó, rendőrök lábát eltörő tömeggel. Tudjuk, ki állt mögötte, és azóta azt is, hogy mindenféle számonkérés elmaradt, így teremtődött meg az a helyzet, amelyben a csőcselékből hős, a garázdaságból forradalom, az akkor regnáló hatalomból pedig brutális rendőrállam vált, amiről mindenki tudja, nem igaz, és mégis csak tátott szájjal nézi ezt az egészet.

A szoborállítás ötlete egyébként egy elvakult, egyfolytában Orbán arcképével díszített pólóban járkáló organizmus fejében született meg állítólag, s hol máshol is jelenthette volna be, mint a Hír TV-ben, amely 2006-ban is hogy, hogynem ott volt a zavargások helyszínén, hogy élőben tudósítson a „forradalomról”. Túl sok a véletlen egybeesés, hogy akkor is és most is valami hátsó erőt ne sejtsünk a történések mögött, és mindenki eldöntheti, kit gondol oda.

Előtérben viszont ez a szerencsétlen van, mintha ő maga érezné sürgető és kényszerítő szükségét a szobornak, amely a leírások szerint emléket állít annak a pillanatnak, amikor 2006. október 23-án egy tüntető szemét gumilövedékkel a rendőrök kilőtték, és a földön fekvő férfihoz egy másik tüntető lehajolt. A terv első ránézésre mégis ilyen Pieta-szerű műalkotás, s hogy már láthatóak az elképzelések, az annak a jele, nem is annyira spontán ez az egész.

Ahogyan 2006 sem volt az. A szobor megálmodója a Dohány utca sarkára képzeli állítani azt, egy lendülettel túllépve azon, hogy nem is ott történt, ami történt, de ebben a történetben nem is a helyszín önkényes megváltoztatása az, ami a valósággal ellenkezik, hanem maga az egész sztori, amely a csőcselék tombolását nagy, nemzeti cselekedetnek igyekszik beállítani azzal az aktuálpolitikai szándékkal, amit márt idéztünk.

Hogy színesebb, és a NER szándékai szerint fajsúlyosabb legyen a dolog, ennek az egész szoborállítósdinak Papp Lajos, nyugalmazott szívsebész a fővédnöke, aki szellemi fejlődésében odáig jutott, hogy önmagát ÚMN-nek, új magyar nemesnek nevezi, akinek az a feladata, hogy „a sötét világban az egész Földre kiterjedően, a vaksötét Európában lángot kell gyújtanunk, fényt kell sugároznunk!“ – Amikor a dolgozat elején debilitást emlegettem, erre volt a gondolás.

Egyébiránt a szobor immár többszemélyű megálmodói aláírásgyűjtésbe fognak, hogy megvalósulhasson az emlékmű, amely „egy többrétegű szimbólum: mártírium, irgalom, testvériség, elnyomás, szabadság- és igazságvágy, magyar sors”.  Összefoglalva, mint az adventi szent szánkók, amelyeknek szintén az a funkciója, hogy az idiotizmust a szakralitás szintjére emeljék, s aztán kijelenthessék, aki nem így érez, az nem magyar.

Mondaná az ember, hogy nagy itt a baj, meg, hogy fokozódik a téboly, ha már rég nem lenne tisztában azzal, ez immár a természetes alapállapot, hogy igazából meg sem kellene lepődnünk rajta. Nem is tesszük, csak azon borzadunk el, mi mindent nem képesek kitalálni ahhoz, hogy a valóságot úgy hajlítsák el, ami ellenkezője az igaznak, és az egészet nyakon öntik valami ragadósan taknyos műpátosszal, ami lehúz, altat és befed.