Szijjártó nagyívű pályája

Nem volt annyira régen, amikor Szijjártó külügyminiszterünket szaralaknak nevezték, mert Lavrovval tárgyalt a kérés ellenére, hogy ne tárgyaljon vele. Viszont emiatt ő nem háborodott fel, nem kérte ki magának toporzékolva, ahogyan az a futsalon edződött habitusából fakad, hanem büszkén kiállt a porondra, és aláhúzta, szaralak vagyok. Ezzel ő, belegondolva lelkének alakulásába, holmi népmesei hőssé vált a saját szemében, aki kiáll az elesettekért – akik mi volnánk -, és férfiasan vállalja a jelzőt. Így válik tényezővé szerinte, de ezzel a meglátásával egyedül marad, nézegetheti a tükörben a bajnokot és a foncsorokat.

Nem kérte senki arra közülünk, hogy kiálljon érettünk, s főleg így. Minden szenvedés, és szaralakká válás a gáz és olaj miatt történik ugyanis állítólag, de ahogyan ma állnak a dolgok, mi húzzuk a rövidebbet a Lavrov (vö.: Putyin) ügyletek miatt. A gáz sokkal drágább, mint indokolt volna, kiharcoltuk a szankciómentességet a vezetékes olajra, a nyugat átállt a tankerekre, ők elvannak, nekünk a vezetéken nem jön, zárnak be a kutak, illetve, ha nem, olyan is akad, ahol csak egy litert adnak a magyar proletárnak, ami még egy lábbal hajtós műanyag dömperhez sem elég. Nem kellene annyira büszkének lenni.

A szaralak dolog viszont stimmel. Ha ennyit bírt elérni azzal a fickóval, aki amúgy kitüntette őt, tehát országos cimborák, az nem egy eredmény, arra büszkének nem nagyon kellene lenni, mert nekünk – akik miatt Szijjártónak szenvednie kell – sem jobb, az országnak sem. Neki meg pláne, de vannak mazochista alakok az Univerzumban, nem kell ezen meglepődni egyáltalán. Egyébként Lavrovval másképpen is lehet tárgyalni – vagy éppen nem -, ahogyan a lengyelek tették, akik nem engedték be az országukba az oroszt, és mit ád Isten, emiatt a lengyeleket nem is nevezte senki szaralaknak. Csak az oroszok hőbörögtek.

De az meg kit érdekel már. Így történnek a dolgok a gáz és olaj területén, szívjuk a csöcsöt rendületlenül, de erre lett kitalálva a szankciók hibáztatása, mint a Fidesz és Orbán egyetlen menekülési útvonala. Ezzel is úgy vannak azonban, mint minden mással egyébként, hogy itthon mindenki beszopja a meséjüket, akik viszont nem a plakátjaikon és az M1-en szocializálódnak, mint például az Unió külügyminiszterei, azok azt mondják a bagázsnak, hogy menjenek a francba, illetve szó szerint, hogy ne hazudjanak, ami a diplomáciában így per tu a képbe vágva a kollégának már unikum. Pedig ez is megtörtént.

És megint úgy, hogy Szijjártó számolt be róla, mint valami győzelemről, tehát valami baj lehet a manus antennáival, vagy egy másik csillagrendszerben lakik. Onnan érkezett közénk, ezért nem érti ezt a kajla világot. No most, sok dolog van, amit az alább következő sztoriban Szijjártónak nem kellett volna mondani vagy csinálni, de Lavrovnál már láttuk, hogyan megy ez, nem ismer gátakat a manus, és mindig úgy jár. Országjárást tart a Fidesz a szankciók ellen hergelve a bávatagokat, és Szijjártó egy ilyenen adomázott. Például ezt se kellett volna, mert, ha megszavazom a szankciót, akkor nem járom az országot, hogy nem is.

Adomázás közben azt mesélte ez a szerencsétlen, hogy egy ponton – hogy melyiken az érdektelen – az uniós tárgyaláson, idézzük a zsenit: „Néhány nyugat-európai kolléga és az Európai Unió főképviselője egy emberként kezdte mondani, hogy ne hazudjak…” Nem értjük a célt. Mi volt a terv, hogy ezt magára annyira büszkén előadta, holott persze utóbb a bávatagoknak elmesélte persze, hogy azok hazudnak sokan és nem ő egyedül. Nem is ez az érdekes, mert ezeknél mindig ez a vége, hanem miért kellett ezt előadni, amit nem kellett volna, hiszen ez sem egyéb, megint mondták neki, hogy szaralak.

Más formában ugyan, de a képibe, és ilyen magyar diplomatával nem nagyon esik meg, vele viszont nagyon is. Értjük, hogy a hazai húgymelegben, az egydimenziós Orbán-szekta tagok között ez elmegy, sőt, még férfiasan büszke is rá az ember, csak egyszer ki kell menni abba a kurva világba. Ott meg hideg van és józanság. Ha egy külügyminiszternek így, szó szerint a képébe mondják, ne hazudj, az a külügyminiszteri pálya véget ért. Egyszer, s mindenkorra. Igaz, Szijjártónak el sem kezdődött, mert amit eddig is művelt, annak ehhez a szakmához az ég egy világon semmi köze nincs. Viszont megint nekünk ég a pofánk.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum