Romantikus képet kaptunk tegnap a hírügynökségektől, amelyen Kim Dzsongun kézen fogva kislányát, sétál egy kietlen pusztaságban, mögöttük pedig a távolban feltűnik egy szürke rakéta, kék ég ködén átragyogva. Senkinek fogalma sem volt róla, hogy a bölcs vezérnek, a kedves vezetőnek egyáltalán gyereke lenne, ami a történetben viszont a legszebb, a hír szerint szakértők megállapították, hogy a gyermek tizenkét év formácska lehet, és ezt komolyan is gondolták. Mármint a szakértést a gyermek korát illetően, amiből az fakad, hogy mindenféle Mária nénik a sparhelt mellől ilyen szakemberek, mert ezt ők is meg tudták volna fejteni.
De nem is ez, hanem a kép és maga az aktus, hogy a nagy Kim a kicsit elvitte rakétanézésre, akárha Aureliano Buendiát az apja Marqueznél jégnézőbe a világ csodáit megismerhetni kölökkorában. Ilyképp a felvétel és a hír maga az irodalom, amely azonban nagyon tud fájni, ha ilyeneket tár elénk. Nem tudjuk, a kedves papa mit mutatott a kis cserfesnek, tán a piros gomb megnyomásának módját – teljes tenyérrel, nem csak ujjal -, mert mindig a hülyék vannak többen, ők a hangosabbak, és ezért rend szerint győznek is az életnek nevezett játékban. Különös korban élünk, amelynek nem tudjuk, mi lesz a vége, de így elnézve nem sok jó lehet.
Nekünk is van kedves vezetőnk, az ő gyermekei száma, kora és neveltetése ismert. A mi bölcs vezérünk futballmeccsre horcolászta az elsőszülöttet, nem tudjuk, ez jobb vagy rosszabb egy rakétánál, mindkettő mánia, és sokba is kerül. A mi kedves vezetőnknek rakétája nincsen, valószínűleg ezért vitte a fiút futballmeccsre, ha lenne rakétája, oda vitte volna, de a feltételes módok mindig feleslegesek, mert elfedik a valóságot, és az álmok birodalmába repítenek, ami viszont az élet megrontója koszorús költőnk szerint. Jól kijönni ebből tehát semmiképp nem lehet, azaz, ahogyan Kierkegaard papa mondja: mindenképpen megbánod.
Permanens a szívás. Ennek ellenére, hogy a sok rosszban a picinyke jót is meglássuk, annak örülhetünk, hogy a mi nemzetvezetőnknek rakétája nincsen, mert ki tudja, mit tenne azokkal az, aki Moszkvában tanulta a szakmát a hatalom megszerzéséről és mindenképp megtartásáról. Innen nézvést, amit pár napja hibájául róttam fel, hogy miszerint már megint futballmeccsre eszi a rossebb, az ilyen történetek fényében a felhőtlen boldogság maga, mert azt is megtanultuk már, hogy minden viszonylagos. Sokszor az a jó, ha a mi egerünk így dübörög a hídon, akkor okozza a legkisebb bajt. Node kell-e neki feltétlenül okozni.
Vagy akar-e, illetve csak így sikerül mindig, ilyen szerencsétlenül, hogy a kisember permanensen szívja a csöcsöt, holott nem ez a sors van neki szánva. Indulhatnánk tovább ezen az ösvényen is, de olyan messzire jutnánk, hogy vissza se érnénk, maradunk hát kiinduló tételünknél, ami a rakéta volt, közbevetőleg megállapítva, milyen jó is az, hogy Orbánnak ilyenje nincsen. Amúgy sincs túl sok hadi készsége, de ha nincs, rajzol magának, és kirakja plakátokon az út szélire, meg a panelek oldalára, hogy mindenki láthassa az ő képzelt bombáját, amiről már boldog-boldogtalan megállapította, mennyire aljas.
Viszont működik. Mert kis túlzással Magyarországon minden hülye, tehát a lakosság zöme hiszi azt, hogy az Unió ezekkel őt veszi célba egyenesen, és szaladna Orbán védő karjaiba, aki viszont meccsre megy, és nem ölel magához senkit az ég egy világon. Ahogyan Kim viszi rakétanézőbe az ő kisdedjét, úgy nem visz Orbán meccsre már senkit, mert az övéi stabilan állnak immár a lábukon. Meg sem billennek, fújhat akármely orkán. Ezt hívják a szakirodalomban bebetonozásnak, és legalább olyan masszív, mint a koreai rakéta, és még csak ki sem lehet lőni véletlenül, hogy a tengerbe pottyanjon.
Azt hihetnők, hogy amiként ez az összevetés készül, oly derűvel íródik, ahogyan Babits tette azt a Jónás könyvével. No de, ha tudjuk a lezárást is külön fejezeten a Jónás imájával a még vadabb cet szájában eltűnéssel, nem mutatkozik az a széles jókedv, ami amúgy ígérkezett. Mert a két alak között olyan túl nagy különbség nincsen. Annyi csupán, hogy engemet most emiatt nem visznek kivégzésre, de nem jóindulatból vagy kulturális különbségek, hanem földrajzi determinációk miatt. Ez az, ami eddig megóvta az országot a végérvényes elsivatagosodástól, pedig szándék a túloldalról volna rá erősen.
Vélemény, hozzászólás?