Távolban egy szürke rakéta

Romantikus képet kaptunk tegnap a hírügynökségektől, amelyen Kim Dzsongun kézen fogva kislányát, sétál egy kietlen pusztaságban, mögöttük pedig a távolban feltűnik egy szürke rakéta, kék ég ködén átragyogva. Senkinek fogalma sem volt róla, hogy a bölcs vezérnek, a kedves vezetőnek egyáltalán gyereke lenne, ami a történetben viszont a legszebb, a hír szerint szakértők megállapították, hogy a gyermek tizenkét év formácska lehet, és ezt komolyan is gondolták. Mármint a szakértést a gyermek korát illetően, amiből az fakad, hogy mindenféle Mária nénik a sparhelt mellől ilyen szakemberek, mert ezt ők is meg tudták volna fejteni.

De nem is ez, hanem a kép és maga az aktus, hogy a nagy Kim a kicsit elvitte rakétanézésre, akárha Aureliano Buendiát az apja Marqueznél jégnézőbe a világ csodáit megismerhetni kölökkorában. Ilyképp a felvétel és a hír maga az irodalom, amely azonban nagyon tud fájni, ha ilyeneket tár elénk. Nem tudjuk, a kedves papa mit mutatott a kis cserfesnek, tán a piros gomb megnyomásának módját – teljes tenyérrel, nem csak ujjal -, mert mindig a hülyék vannak többen, ők a hangosabbak, és ezért rend szerint győznek is az életnek nevezett játékban. Különös korban élünk, amelynek nem tudjuk, mi lesz a vége, de így elnézve nem sok jó lehet.

Nekünk is van kedves vezetőnk, az ő gyermekei száma, kora és neveltetése ismert. A mi bölcs vezérünk futballmeccsre horcolászta az elsőszülöttet, nem tudjuk, ez jobb vagy rosszabb egy rakétánál, mindkettő mánia, és sokba is kerül. A mi kedves vezetőnknek rakétája nincsen, valószínűleg ezért vitte a fiút futballmeccsre, ha lenne rakétája, oda vitte volna, de a feltételes módok mindig feleslegesek, mert elfedik a valóságot, és az álmok birodalmába repítenek, ami viszont az élet megrontója koszorús költőnk szerint. Jól kijönni ebből tehát semmiképp nem lehet, azaz, ahogyan Kierkegaard papa mondja: mindenképpen megbánod.

Permanens a szívás. Ennek ellenére, hogy a sok rosszban a picinyke jót is meglássuk, annak örülhetünk, hogy a mi nemzetvezetőnknek rakétája nincsen, mert ki tudja, mit tenne azokkal az, aki Moszkvában tanulta a szakmát a hatalom megszerzéséről és mindenképp megtartásáról. Innen nézvést, amit pár napja hibájául róttam fel, hogy miszerint már megint futballmeccsre eszi a rossebb, az ilyen történetek fényében a felhőtlen boldogság maga, mert azt is megtanultuk már, hogy minden viszonylagos. Sokszor az a jó, ha a mi egerünk így dübörög a hídon, akkor okozza a legkisebb bajt. Node kell-e neki feltétlenül okozni.

Vagy akar-e, illetve csak így sikerül mindig, ilyen szerencsétlenül, hogy a kisember permanensen szívja a csöcsöt, holott nem ez a sors van neki szánva. Indulhatnánk tovább ezen az ösvényen is, de olyan messzire jutnánk, hogy vissza se érnénk, maradunk hát kiinduló tételünknél, ami a rakéta volt, közbevetőleg megállapítva, milyen jó is az, hogy Orbánnak ilyenje nincsen. Amúgy sincs túl sok hadi készsége, de ha nincs, rajzol magának, és kirakja plakátokon az út szélire, meg a panelek oldalára, hogy mindenki láthassa az ő képzelt bombáját, amiről már boldog-boldogtalan megállapította, mennyire aljas.

Viszont működik. Mert kis túlzással Magyarországon minden hülye, tehát a lakosság zöme hiszi azt, hogy az Unió ezekkel őt veszi célba egyenesen, és szaladna Orbán védő karjaiba, aki viszont meccsre megy, és nem ölel magához senkit az ég egy világon. Ahogyan Kim viszi rakétanézőbe az ő kisdedjét, úgy nem visz Orbán meccsre már senkit, mert az övéi stabilan állnak immár a lábukon. Meg sem billennek, fújhat akármely orkán. Ezt hívják a szakirodalomban bebetonozásnak, és legalább olyan masszív, mint a koreai rakéta, és még csak ki sem lehet lőni véletlenül, hogy a tengerbe pottyanjon.

Azt hihetnők, hogy amiként ez az összevetés készül, oly derűvel íródik, ahogyan Babits tette azt a Jónás könyvével. No de, ha tudjuk a lezárást is külön fejezeten a Jónás imájával a még vadabb cet szájában eltűnéssel, nem mutatkozik az a széles jókedv, ami amúgy ígérkezett. Mert a két alak között olyan túl nagy különbség nincsen. Annyi csupán, hogy engemet most emiatt nem visznek kivégzésre, de nem jóindulatból vagy kulturális különbségek, hanem földrajzi determinációk miatt. Ez az, ami eddig megóvta az országot a végérvényes elsivatagosodástól, pedig szándék a túloldalról volna rá erősen.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum