Tegnap éjszaka egy ember felakasztotta magát Szegeden egy köztéri, belvárosi fára. Amikor a földtől eloldotta az eget a hajnal, akkor vették észre, vágták le és mentették meg az életét, a fehér kötél azonban, amelyet előtte gondosan egy ágra hurkolt, mementóként még ott maradt egy darabig a friss hajnali szélben lengedezve. A későbben ébredő belvárosi szegediek a pékségbe menet friss kifliért azonban már semmit sem láttak az egészből. Úgy mászkálhattak a tragédiával terhes téren, mintha semmi sem történt volna, mintha az élet legyőzte volna a halált, a madárcsicsergés a drámai orgonaszót, ilyképp a szegedi tér olyan képet mutatott, akárha az M1 híradójából lépett volna elő, ahol is minden szakadatlan csodaszép.
Pedig a belvárosban fölhúzni magunkat egy fára az nem olyan, mintha a szoba hűvösében lúgot innánk. A belvárosban azért akasztja föl magát az ember, amiért ugyanott benzinnel lelocsolkodva égetőzik el, az ilyesmi halállal az élőknek indul üzenet, de mindenképp benne van az egyes magára vonatkozó végítélete, miszerint élni így tovább nem lehet, vagy ha igen mégis, akkor minek. Mostanában szaporodnak a látványos halálesetek, emberek ugrálnak ki kézen fogva toronyházak magasából, lépnek vonat elé, vagy vágják el a saját torkukat a metróalagútban. Idáig el kell jutni azonban, és ez a vizsgálat volna a Sziszüphosz mítosza Camus útmutatásai szerint, amikor föltevődik az egyetlen kérdés: a miért.
Nem mindenki szerelmi bánatában, és nem is mindenki az idő kérlelhetetlenségére való rádöbbenés miatt választja az élet befejezésének ezt a módját, abban azonban a franciának igaza van, hogy mindig van egy utolsó aktus, egy löket, amit ő így fogalmaz meg: „…tudni kellene, hogy aznap valamelyik barátja nem beszélt-e közömbösen az illetővel. Az a bűnös…” Túl ezen azonban, eddig a pontig el kell jutni, s ha valaki a szegedi tér fáján, nagy nyilvánosság előtt üzenetértékűen akarja befejezni földi pályáját, számunkra az az érdekes, miért, tehát az út, és nem a végállomás. Belegondolva és messziről szemlélve mai világunkban nem sok olyasmi van, ami miatt annyira érdemes volna élni benne.
Megengedően és az életösztön akaratát elfogadva, az apró örömök csábítását és hús permetét elismerve a nagy egész nem igazán marasztal. Életünk kellékei, a díszletek és a jelszavak, a ránk zúduló köznapok morálisan defektesek, kultúránkat cincálják szétfelé, fröcsög körülöttünk a gyűlölet, és úgy általában körülvesz minket a bambaság, és ha már elmenni nem tudunk, arra sincs bizonyság, hogy itt maradnunk érdemes volna. Tehát éjszaka kiballagunk a téri fához, és fölkötjük magunkat, s ahogyan testünk lóg a kötélen, az a felkiáltójel, hogy látod. De a próféták ténykedése már régen is hasztalan volt, egyik sem mutatta meg az utat a megváltáshoz, Isten pedig ilyesmikkel nem törődik, ha van.
De mi történik, ha nincs. Ezt nem tudjuk, és nem is fogjuk megtudni soha, magunk vagyunk a végtelen űrben és a kietlen földön, és innen érthető Kafka csodálkozása is embertársain, akik képesek a világ naiv viselésére, amikor a piknikezés közben föltett kérdésre, hogy mit is csinálnak, képesek olyan választ adni: „Ozsonnázunk a zöldben”. Ez például Németh Szilárd agytörzsi élete, aki tegnap, amikor Szegeden egy férfi a köztéren fölkötötte magát egy fára, reggeltől estig azzal volt elfoglalva, hogy a Facebookon mutogatta, mit zabál éppen. Németh Szilárd van hatalmon, az ő iránya az elviselhetőség iránya, csak épp végig gondolva lététnek totális ürességét, az a kérdés, ő miért nem köti fel magát, és valószínűleg ezért.
Ez nem ítélet, vágy vagy óhaj, ez a kiábrándító valóság. S míg a jó szegediek nem is tudtak arról, mi is történt az éjszaka és hajnalban városukban, vagy, ha később hallottak, olvastak róla, és fölsóhajtottak, szegény ember, vajon mi bánthatta ennyire, tán nem is tudták és tudják, kis híja van csak, hogy nem velük történt meg ez a baleset. Mert a franciához visszatérve és vele mesélve „Az öngyilkosság – akárcsak a melodrámában – bizonyos értelemben vallomás. Azt valljuk be, hogy az élet túllépett rajtunk, vagy hogy nem értjük. De hagyjuk az analógiákat, maradjunk a köznapi szavaknál. Az ember mindössze annyit vall be, hogy nem érdemes.” – Mindenki eljuthat ide, és könnyebben, mint hihetné.
Viszont üzenni ilyesmivel lehet, csak értelmetlen. Aki még a térre se megy ki tüntetni, mert nem épp az ő pénztárcájáról van szó, az soha nem fogja megérteni, vannak dolgok, amikért meghalni is érdemes, ha már élni nem igazán muszáj. De itt vagyunk már megint és ismét a zöldben való ozsonnázásnál, ami egészen addig kielégítő lehet, míg aztán novemberben megérkezik az első gázszámla, amit nem tudunk kifizetni, és akkor vetül fel bennünk a tegnapi ember igaza, aki nem tudott a régi módon élni, s mivel kevés és gyenge volt ahhoz, hogy változtasson, inkább meg akart halni. Viszont az az abszurd, hogy nem sikerült neki. Visszahozták az életbe, ahol viszont nem akar lenni. Így kezdődik a szenvedés mindig újra meg újra.
Vélemény, hozzászólás?