Az eltévedt vonat (Édes hazám)

Ha az ember Rémusz bácsi képébe helyezi magát a fehér, gyapjas fejével, a mélybarna képével, akkor felsóhajt, hogy a szemüvege is belecsillan a hatalmas örömbe, miszerint szüret, gyerekek. Mert unja már mindenki, mint a hétszentség, a kátránybabával pofozkodó rókát, egyáltalán, kedves gyerekek, az egész mesevilág kutyatöke, a Morzsa kutya fejlett készsége a valósághoz képest. Nem kell itt egyáltalán nehézkesen kitalálni mindenféle képtelen csodákat, ha Neriában adatik élnünk. Ez, gyerekek a mi édes hazánk ontológiája, hogy aszondja, van, amit pénzért nem lehet megvenni, minden másra ott van a plasztikkártya.

Hétfőn délelőtt eltévedt egy vonat, gyerekek, mert nem a Thomas húzta, a bamba gőzmozdony. Ám ha belegondolunk, húzhatta volna akár ez a Thomas is. Mert a sín vs. mozdony viszonylatában a sín az erősebb, hiába van alul, mint a víznek árja is például. Vagy, ha leteperik az elefántot átmenetileg a jóravaló emberek, aki egy kis idő után mindig felpattan, és trombitálva elszalad. Kivéve, ha arra jár a Semjén, mert az fogja, és gondolkodás nélkül lelövi, gyerekek. Mindent lelő ez a Semjén bácsi, ami a közelébe kerül, fogja a bazi nagy keresztjét, kibiztosítja, és tüzel. Pedig nem is gőzmozdony a drága.

No most, hogy szavunk ne feledjük, volt ez a magyar vonat a magyar síneken a magyar masinisztával, suhantak és zakatoltak, a csudálatos Miskolcból a leírhatatlan Fonyódra futrohant ez a vonat, gyerekek. A Fonyód meg a Balatonnál van. Tudjátok, mi a Balaton? Nem? Na, ugye. Mahomet egy nagy víz az, hogy alig is látni a túlnani partját, jachtok, vitorlások mészárosok, tiborczok, nem nektek való hely, de nem is fogjátok látni valószínűleg soha már. Látjátok, mennyi mindent mesél nekünk ez a vonat, indázik a története neki, pedig még alig is van úton, még szinte el sem indult, nincs sehol, ahogyan majdnem nem lett seholsem.

Mert a sín az úr, mint meséltem, ugyanis a vonat, a mozdony, ha Thomas, ha nem, arra megy, amerre a sín viszi. És nincs olyan, hogy Jóska bácsi, a mozdony vezetője tülköl egyet – trombitál majdnem, mint a szabaddá váló elefánt, amíg a Semjén le nem lövi -, aztán elfordítja a kormányt, eltekeri jobbra avagy balra, mert Jóska bácsinak ilyes szabad akarata nincsen egyáltalán. Ott rohad a determinisztikus világában benne ez a Jóska bácsi – meg még bazi meleg is van -, benne csücsül keresztényi édes hazánk jóvoltából a predesztinációban, gyerekek, az eleve elrendelésben, hogy arra megy, amerre a sín akarja.

Most épp mindez abból is fakadhatott, hogy részeg volt a váltókezelő. Tudjátok, mi az a részeg, gyerekek? Nézzetek rá az apura estelente, amikor alapvető élelmiszert iddogál és szopogat ribanában a konyhaasztalnál a sárga csekkek fölött szipogva. No most, ilyen volt a váltókezelő, a csekkeket nézte a sínek helyett, megszállotta őtet a szentlélek, és gondolta, megy az a nyüves vonat, fut, megy utána, talán ma még meg is találja. Ilyenek voltak a váltókezelő fejében, és hiába is tekerte volna Jóska bácsi a mozdony kormányát, ami amúgy sincsen, és az egész hóbelevanc elment a francba jobbra, holott balra kellett volna.

Nem mindegy, hogy merre megyünk gyerekek. Mert mi van, ha a nagyitok jobbra fordulna a kamrába, hogy megkenje a kenyereteket jóféle olcsó, vizezett margarinnal, aztán mégis balra indulna el a budiba. Mi kerülne arra a kenyérre, jobb bele sem gondolni, gyerekek, Rémusz bácsi is beleborzong, pedig látott már eleget ebből a kajla világból. No hát, látjuk, hogy szalad a kicsi kocsi, benne a haragosi Jóska bácsi, hogy hová a picsába megy ez a kurva vonat, gyerekek, kapkod fűhöz-fához, szalad a vargához, de hogy miket mondott mindeközben, azt jobb el sem mesélni egyáltalán, mert csak pironkodnánk tőle.

Égne a pofánkon a bőr. Ilyet viszont nem akarunk, van amúgy is annyi bajunk, hogy az annyi bajnak annyi baja van, hogy annyi baj legyen. De látjuk ám a Jóska bácsit megint és újra, hogy most mi lesz. Ha fékez, megáll, belerohannak a valagába, ha meg robog csak az ismeretlenbe bele, ő csattan a másik valagába, hogy nem lennénk a helyében egyáltalán, hogy valami idegen úton halad, viszi kényszerűen a sín valahová, amit senki nem tud és nem is ismer. Mint Neria édes hazánk az unortodox lószarba, hogy Orbán bácsi lerakta a síneket a romlás felé valószínűleg, és megállás most már nincsen.

Jóska bácsi meg te vagy, Tercsi, Fercsi, Kata, Klára és a naptárban a többiek, hogy száguldasz a vesztedbe bele, amit Orbán bácsi sorsodul kijelölt, hogy megdögöleszt, de hiába minden, el vagyunk veszve, azt hiszem. No de, Jóska bácsi azért megmenekült, mert ő nem ti vagytok gyerekek, nektek már annyi, csöngettek, de ne sírjatok, a kiskatona soha nem sír, hanem ordít, akárha fába szorult féreg. Mint Jóska bácsi is, mint emlékezhetünk, hogy hová a picsába megy ez a kurva vonat. Csak a rohanás van gyerekek, a fokozatos entrópia, elaggás, aztán a halál, ahogy Amy néni tanította. Tudjátok, a Sheldon barátfelesége, mert ő okos volt nagyon.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum